Régi idők párkeresési praktikái, avagy: majális, a szerelem szárba szökkentője

A 19. század óta a legtöbb országban május elseje a munka ünnepe. Az emberek nagy része ilyenkor a város nyüzsgése helyett a természetet választja: nem csoda, a nyíló rügyeknek, illatozó szirmoknak és a verőfényes napsütésnek képtelenség ellenállni. A majális során tehát tulajdonképpen a „nem-dolgozást”, a jó időt és a szabadságot ünnepeljük. Az ilyenkor szokásos programok közül nem hiányozhat a dodzsem, a céllövölde és a körhinta sem, melyet szokás sült kolbásszal és oly sokszor sörrel (természetesen egyéb alkoholmentes frissítőkkel is tarkítva) kísérni.

A májusfa állítás szokása a 15. századig visszavezethető, bár sok forrás szerint már az ókori rómaiak is csináltak effélét a Floralia ünnep keretében. Vélhetően az akkor még több napos mulatságnak lett a “hagyatéka” a majális. Noha május első napján a tavasz, illetve a természet újjászületése előtt is tisztelegtek, a fiatalságot már sokszáz évvel ezelőtt is sokkal jobban érdekelte a szerelem, mint az új hajtáskezdemények. Nem csoda, hogy május 1. az eladósorba került leányok, valamint a fejüket udvarlásra adó fiatalemberek számára is kiemelten fontos dátum volt.

A virtuális ismerkedős oldalak előtti időkben az udvarlás egy hangyányit kifinomultabb módon zajlott. A legények általában látványos módszert választottak, hogy választottjuk tudtára adják érdeklődésüket: májusfát állítottak az illető ablaka alatt. Persze a legnagyobb titokban. Az éj leple alatt vagy pirkadatkor odaosontak szerelmük háza elé, és felállították a májusfát, amely az esetek többségében egy virágzó ág vagy zöldellő fiatal ág alakját öltötte. Mivel a hadművelet nem volt mindig olyan egyszerű, gyakran a barátaikkal közösen indultak májusfa állításra, így tudtak egymásnak segíteni. 

Ha valaki nagyon ki akart tenni magáért, akkor a pőre ágakra díszeket is aggatott. Ez lehetett alma, pár cukorka vagy – meglehet sokak számára meglepő módon – néhány tükör. A gondosan megválogatott dekorációval ékesített májusfákra persze nagyon kellett vigyázni, hiszen a féltékenység zöldszemű szörnye minden korban lesből támadhatott. Hiszen amennyiben egy csinos lánynak több kérője is akadt, bizony fennállt a veszélye annak, hogy a felállított májusfáról a rivális udvarló rafináltan lelopja a díszeket. Ezt elkerülendő gyakori volt, hogy a fiatalemberek őrt állítottak a májusfájuk mellé. Hiába, a szerelemre csakugyan vigyázni kell.

Ahogy oly sok mindennek, úgy előbb-utóbb – egész pontosan május végén – a májusfáknak is lejárt az ideje: ilyenkor nagy ünnepség keretében vágták ki őket, ám előtte körbetáncolták néhányszor, sőt, famászó versenyt is rendeztek. Utóbbi igencsak komoly kihívást jelentett, hiszen a zsenge fa törzse csúszós volt: akinek azonban mégis sikerült felkapaszkodnia, annak egy cukorka vagy ital volt a jutalma.

A két világháború között jött divatba a szerenádozás népszokása, amikor is a szerelmes férfi éjjel vagy hajnalban szerenádot adott annak a lánynak az ablaka előtt, akiért hevesebben dobogott a szíve. Általában profi zenészek is kísérték a nótát, ha pedig a kiválasztott lány viszonozta az érzéseket, gyufát vagy gyertyát gyújtott az ablakban. Tehetősebb házaknál egy kis borral és süteménnyel is megvendégelték az udvarlót. 

Vigyázni kellett ám az esti címválasztás során! A fáma szerint egyszer egy férfi véletlenül rossz házhoz ment szerenádozni: az ott lakó leány ugyanis már asszony volt: az álmából felvert férj jó alaposan helybenhagyta az éneklő fiatalembert és az őt kísérő harmonikást is…szerencsére a pórul járt fiú végül megtalálta a megfelelő házat, és később feleségül is vette szíve hölgyét.

Tanulság: majálisozás és szerenádozás közben régen is éppúgy történhettek szerelmi-malőrök, mint a 21. században az online randizás világában. Egy dolog persze azóta sem változott: az igazi szerelem előbb-utóbb utat tör magának.