A hekk-legenda

A balatoni hekk-sztori pontosan olyan történet, amivel édesapáink cukkoltak kiskorunkban: például amikor elhitették velünk, hogy ha sok répát eszünk, tudunk majd fütyülni. A hekk-legenda azonban nem mítosz, hanem kőkemény valóság, még ha kicsit furcsa is. És épp a furcsasága miatt hiszi a legtöbb magyar gyerek (és felnőtt), hogy cikkünk főszereplőjét a pocakos balatoni pecás bácsik szállítják a halsütödékbe. De hogy lett egy tengeri ragadozóhalból ikonikus magyar étel? Honnan érkezik hozzánk ez a titokzatos hal? Hogy sikerült leszorítania az olyan ténylegesen balatoni halakat, mint a fogas, vagy a ponty? Mi köze mindehhez a szocializmusnak? És végül: hogyan kell elkészíteni, hogy igazán fenomenális legyen?  

A hekk, latin nevén Merluccius merluccius, voltaképp a tőkehalak családjába tartozó tengeri csuka. Heringgel táplálkozik, vagyis egy vérszomjas ragadozó állat, erről merőben árulkodik arcberendezése, és tűhegyes fogai (de nem ezért érkezik hozzánk fejetlenül). Ha nem fogják ki idő előtt, akkor akár a 15 kilót és 1,5 métert is elérheti egy-egy példány. A strandon nehézséget okozna egy ekkora halat elfogyasztani, ezért mi inkább 30-40 centis haltörzseket kapunk a papírtálcáinkra.

Közel 70 évvel ezelőtti megjelenését vélhetően a magyar édesvízi halak készlethiánya okozta. De szó sincs arról, hogy kifogytak volna a tavaink, sőt! Az igazság az, hogy a hazánkban kifogott ízes-uszonyosokat mind exportra termelték. Határon belül hal nélkül maradtunk, de hamar rájöttünk, hogy kell valami a magyar bendőkbe is. Így hát a csacsihal, ahogyan akkoriban a magyarok nevezték, fogta magát, és elindult Argentínából, hogy beússza a piaci űrt. A küldetés olyan sikeres lett, hogy állandó tétel lett a Balaton-parti menütáblákon, egészen addig, amíg a magyar ember majdhogynem el is felejtette, hogy milyen egy jó keszeg.

Farkas Lilla, a messze-földön híres Aszófői Halsütő ügyvezetője szerint a hekk népszerűsége elkészítésének egyszerűségében rejlik. Kevés munka van vele, ráadásul a húsa is szálkátlan, sokkal kevésbé melós megenni, mint mondjuk egy pontyot vagy keszeget. A keszeg jóval szálkásabb, a ponty sokszor zsíros, ráadásul ezeket a halakat elő kell készíteni. A hekk árban is vonzóbb választás, hiszen a magyar társaik nemesebb halak, így értük mélyebben a zsebünkbe kell nyúlnunk. Az argentin ragadozónak ráadásul az íze is más. Mivel sós vízben nevelkedett, nem hozza azt a tavi bukét, amitől oly sokan viszolyognak. Farkas Lilla elmondja, hogy a hekk szinte előkészítve érkezik, minimális pucolást igényel, a fejét és a farkát is levágják még ott, Argentínában. A fejetlenségnek egyszerű oka van: minek megutaztatni a hal végeit, ha azt úgyis levágják a célországban?   

„Mi hagyományosan készítjük: a megpucolt, beirdalt hekket megsózzuk, majd paprikás lisztben kisütjük. A forró halat végül megszórjuk egy speciális, házi készítésű halfűszerrel” – avat be Farkas Lilla. Mint mondja, a hekk így a legjobb, a vastag bunda csak elveszi a a hal különlegességét.

Summa summarum: halunk árban, ízben, méretben, és macerában is verhetetlen! Hát csoda, hogy szegény magyar uszonyosok messze mögötte kullognak népszerűségben?  Viszi is a prímet az aszófői halsütő ügyvezetője szerint, náluk a napi fogyasztás 60-70 százalékát teszik ki a hekkek. Nem szabadna azonban beszűkülnünk egyfajta halra, hiszen a hazai vizek lakói is legalább annyira finomak, mint argentin társuk. A lényeg, hogy hajítsuk hátra a szokásainkat és az előítéleteinket, és együnk minél több, és többféle halat.