Bodri Orsolya és Urbán Péter mesélnek szőlőről, borról és családról

Családi vállalkozást működtetni komoly kihívás. Az ember ugyanis soha nem tudhatja, hogy a gyerekei végül szeretnék-e továbbvinni a üzletet. Mindig is egyértelmű volt számodra, hogy az édesapád alapította vállalkozáshoz idővel te is csatlakozol?

Bodri Orsolya: Bár a családom már generációk óta művel szőlőterületeket a térségben, édesapám csak 1999-ben alapította meg a Bodri Pincészetet. Az első szüretre a területrendezés és a földmunkák után a 2000-es évek elején került sor. Ekkor én még javában középiskolába jártam, és egészen más terveim voltak. Az érettségi után a Testnevelési Egyetemre mentem. Majd, ahogy a birtok egyre nagyobb hírnévre tett szert, lassacskán bekapcsolódtam az itt zajló munkálatokba. A diploma megszerzése után pedig már nem is volt kérdés, hogy a pincészetnél a helyem. Ahogy munkába álltam, egyúttal beiratkoztam szőlész-borász mérnöki szakra, ami végleg pályára állított: jó volt beletanulni a szakmába, és azóta is hálás vagyok, hogy továbbvihetem a családi hagyományokat.

2011-ben az Év Fiatal Magyar Borásza lettél, mit jelentett ez neked akkoriban?

B. O.: Fontos megjegyezni, hogy ezt a díjat a közönség ítéli oda minden évben az általa választott legjobbnak. A díj tehát nem feltétlenül nekem, vagy nem csak nekem szólt. Leginkább a Bodri-csapatnak volt egy nagyon jó visszaigazolás, hogy jó az irány és jók a borok.

A Bodri márkanév az elmúlt két évtizedben egyre ismertebb lett, milyennek láttátok ezt a fejlődést belülről?

Urbán Péter: Én 6 évvel ezelőtt kerültem a borászathoz. Ez idő alatt egy biztos, mások lettek a boraink, hiszen alakultunk mi is, az ízlésünk is. De elmondható az is, hogy egyre szélesebb fogyasztói réteget próbálunk kiszolgálni, és felülünk azokra a trendekre, amit a világ borpiaca diktál.

Péter a világon zajló változásokról közvetlen tapasztalatod is van, hiszen borászként Új-Zélandtól, Franciaországon, az USA-n és Törökországon át egészen Dél-Afrikáig szereztél gyakorlatot. Milyen élményekkel gazdagodtál külföldön?

U. P. :  Minden szüret egy önálló tapasztalat, ha az embernek lehetősége van arra, hogy a világ vagy akár Magyarország különböző pontjain élje meg ezt az élményt, azzal óriási nyitottságra tehet szert. Ettől is változtak egyébként sokat a Bodri borok az elmúlt években, hogy ezt a nyitottságot és szabad gondolkodásmódot, amit akár Új-Zélandon vagy Dél-Afrikában megtanultunk, képesek voltunk beépíteni a hazai borokba.

Például mit?

U. P. : Új-Zéland az elmúlt 30 évben óriásit fejlődött, ráadásul az egész borvidék fantasztikus. Ha a Jóisten valaha teremtett tökéletes területet a sauvignon blanc-nak, akkor az az. A klíma, a termőtalaj, minden adott ahhoz, hogy a legjobb sauvignon blanc-t lehessen ott készíteni, s persze a borászok szépen ki is használják ezt. Az ott eltöltött szüretek során szerzett tapasztalataimból voltak olyan apróságok, amiket itt, a Bodri Pincészetnél is át tudtunk venni, és belefoglaltuk a borainkba.

Villányban nevelkedtél. Miben más, miben különleges számodra Szekszárd és vidéke?

U. P. : 13 éve vagyok Szekszárdon, a véletlen hozott ide, majd a szerelem és a család útján több szál is ideköt már. De a kérdésre visszatérve, a Szekszárdi borvidék apró völgyei, ezek a kis parcellák sajátos hangulatúak, nem beszélve a borról, aminek egészen más a személyisége, mint például egy tokaji vagy egy egri fajtának. A helyi bikavér jó példa erre, ami egy fűszeres, könnyed, jó ivású bor. Aki megkóstolja, pontosan tudja, hogy szekszárdi bort iszik, hiszen benne vannak a vidék sajátos jegyei.

Milyen az, amikor két borász családot alapít?

B. O.: 2012 óta alkotunk egy párt Péterrel, már azelőtt is üzleti kapcsolatban álltunk, és talán nem lep meg senkit, hogy a bor hozott össze bennünket. Köszönhetően annak, hogy ugyanaz a szakmánk, megvan közöttünk az összhang. Én pontosan tudom, hogy mi a szakma árnyoldala. Ha Péter például elmegy egy borkóstolóra, és később ér haza, az nekem nem gond, hiszen pontosan tudom, hogy ez ezzel jár. Sokat tanulhattam, tanulhatok Pétertől a kóstolás, a borok terén.

A birtokon laktok, aktívan részt vesztek a pincészet mindennapi életében, mennyire nehéz megállni, hogy ne vigyétek haza a munkát?

B. O.: A gyerekek előtt sokat beszéltünk itthon is a pincészet dolgairól, de amióta megszülettek a hármas ikreink, azóta nagyon nehéz rajtuk kívül bármi másra koncentrálni. Szóval szerencsések vagyunk, hogy ők ezt a problémát megoldották nekünk.

Ők hogyan élik meg, hogy az anyukájuk és az apukájuk borászattal foglalkozik? Bevonjátok őket is?

B. O.: Persze, hiszen ők már ebbe születtek bele. Bár még csak 5 és fél évesek, szüretkor minden vágyuk az volt, hogy látogassuk meg az apjukat a szőlőben, mert ők is dolgozni akarnak. De a testvéremmel és az ő gyerekeivel együtt is sok időt töltünk a birtokon, gyakran meglátogatjuk a dédit is a közeli dűlőn. Számunkra fontosak a hagyományok. A tavalyi szüretkor például rendeztünk egy családi ebédet, ahol ugyanazt a kakaspörköltet és mákos-diós kalácsot készítette a dédmama, amit régen nekünk is. Az élményeket, amiben nekünk gyerekként részünk volt, így ők is átélhetik.

Csodálatos vidéken éltek és dolgoztok, számotokra melyek a legkedvesebb emlékek, amelyek a Szekszárdi borvidékhez köthetők?

U. P.: Nekem a legjobb élmény minden évben a rügyfakadástól a zsendülésig tartó időszak. Jó figyelni, ahogy él a természet, minden pillanatát imádom ennek a pár hónapnak. Ilyenkor szinte minden nap kimegyek a szőlőbe, hiszen napról napra tetten érhető a változás.

B. O.: A Szekszárdi borvidék az otthonom, különleges érzés, hogy ezekben a dűlőkben jártak a nagyszüleim és a dédszüleim is. Az apukám apukája itt, Faluhely-dűlőben hajtotta a teheneket legelni, amikor gyerek volt, és amikor még egészen máshogy festett a táj. A dédimnek Gurovica-dűlőben volt egy kisebb területe, ahol szőlőt művelt. És az én gyerekkorom meghatározó emlékeiben is fontos szerepet játszik ez a térség és a szőlő.