Ahová hazatér a lélek – a tihanyi Pünkösdi liget

Tihanyt meglátni, oda megérkezni és visszatérni varázslatos – talán azért, mert végtelenül és szívfájdítóan festői helye hazánknak. A Balatonba nyúló lenyűgöző félsziget szemet gyönyörködtető táji adottságaival valódi ékszerdoboz, mely mintha a magyar lélek egy könnyedebb léptű, derűsebb, mediterrán archetípusának lenne a fellegvára. Mintha itt más égre néznénk fel, más illatok vezetnének minket, mintha itt másként énekelnének a madarak, mintha az élő és teremtett környezet elevenebb lenne, kicsattanóbb, élénkebb, egymással harmonikusabb. Mintha ide a lélek hazatérne.

Volt már úgy, hogy egy utazás végén, pusztán a megtett út okán, egyszerűen azt éreztük, megérdemlünk még egy apró kényeztetést, egy ráadás élményt? Valami ilyesmi tétemelés, amikor Tihanyban barangolva felsétálunk a Bencés Apátsághoz, és annak oldalában betérünk a Pünkösdi ligetbe, mely tulajdonképpen egy zöld labirintus. A Pagony Táj- és Kertépítész Iroda fiatal csapata, Herczeg Ágnes vezető tervező irányításával, nem véletlenül alkotott magyar nyelvi emlékhelyünkre, egy történelmi jelentőségű monostor mellé éppen útvesztőt – esetünkben talán inkább útlelőt. A szimbolikus tiszafaösvény emberi útkeresésünk mediterrán metaforája: benne „elveszve” spirituális élmény vár ránk, melyet tovább fokoz a kerengő kerületén a meredek tetőt két oldalról ölelő Balaton kékjének látványa, melybe szinte alázuhan a teraszos hegyoldal. 

A Pünkösdi ligetet Korzenszky Richárd emeritus atya álmodta meg: egy nyugodt, békés helyet szeretett volna, ahol a teremtő csodája vesz körül minket, „... és ahol az ember csendben járkál, látja a csillogó víz tükrét, amely egybeér a végtelen kék éggel”. Az elnevezés sem véletlen: a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, a Szentlélek kiáradása előtt tisztelegve, a szeretet, az el- és befogadás, a béke, a meghallgat(tat)ás szigete e zöld növényekből és természetes kövekből épített környezet. A nyitótáblákon megannyi nyelven megjelenő béke és fény szavak vezetnek be a mészkő sztélékkel (vésett jelekkel vagy feliratokkal ellátott kőtábla) tűzdelt zöld labirintusba, melyet ültetett növénykompozíciók, virágcsodák, levendulaszigetek, pompás varjúháj bokrok, óriás díszhagyma virágok szegélyeznek. Sétánk során kőtáblák állítanak meg, mindegyiken idézetekkel: kultúráról, hazáról, nyelvről – mely „...örökzöld föld, kék ég, vándorutakon kísérőnk” (Kányádi Sándor). A két irányú labirintus egyikének közepén élő fa áll, a bizonyos örökzöld földet a kék éggel összekötve, a másik közepén pedig egy kő kompozíció idézi meg Dürer: Melankólia című metszetét, magában rejtve egy kutat, melyen keresztül nézve, mindkét irányban a Balaton tárul elénk. 

Ez a hely egyszerre romantikus, szakrális és időtlen. Itt semmi sem régi és semmi sem mai. Itt minden illeszkedik a tájhoz, a szomszédos apátsághoz, Tihanyhoz, a Balatonhoz. Közben pedig elképesztő tudatossággal és precizitással megtervezett és kigondolt minden szeglete ennek az amúgy lenyűgöző művészi alkotásnak, melyben andalogva egyszerre érezhetünk vonzást a föld és az ég felé. Lehajolva végig simíthatjuk a selymes árvalányhajat, és arra gondolhatunk, hogy akik ezeket a növényeket ültették, éppen úgy térdepeltek, mint a hívő ember Isten házában. 

A Pünkösdi ligetben a múlt dala szól. De csak azért, mert a nosztalgia, a szépség megragadása valamiként összekapcsolódik bennünk az egyszervolt eltűnt bájával. A Pünkösdi liget a jövő. Évtizedek, évszázadok múlva a te nyomaidban mások járnak majd, és a tiszafák, a fűszernövények, a sztélék őt is elvarázsolják majd. Ez a zöld labirintus időtlen szépsége teremtőnek és teremtettnek egyaránt. Földi paradicsom, ahonnan nemigen akaródzik elmenni. Maradnánk.