Víztornyok második élete: ipari óriásokból turisztikai látványosságok

Miről is lesz szó pontosan?

• A Nagyerdei Víztorony új élete
• Tudomány és történelem a Szegedi Víztoronyban
• Panoráma és kiállítások a Siófoki Víztoronyban

Van, amikor egy épület egyszerűen túl karakteres ahhoz, hogy eltűnjön. A víztornyok ilyenek: jellegzetes formájuk, arányaik és elhelyezkedésük miatt akkor is a város részei maradnak, amikor eredeti funkciójuk háttérbe szorul. Az utóbbi években egyre több helyen döntöttek úgy, hogy nem bontják le, hanem új tartalommal töltik meg ezeket a tereket.

Így váltak az egykori ipari létesítmények olyan pontokká, ahol egyszerre jelenik meg múlt és jelen. Olyan hazai példákat gyűjtöttünk össze, ahol ezek az épületek új életre keltek – és ahol érdemes megállni egy kirándulás vagy városi séta során, akár csak egy rövid letekintésre a város fölé.

A debreceni Nagyerdő fái között áll a Nagyerdei Víztorony, amely több mint száz éve része a városnak. Az 1912-ben, Fried és Adorján tervei alapján épült torony ma is ellátja eredeti feladatát: a Debreceni Egyetem klinikáinak biztonsági vízbázisaként működik, vízterében közel 1000 köbméter vízzel. Közben azonban egészen más szerepet is kapott.

A 2010-es felújítás után az épület megnyílt a látogatók előtt, és több szinten is bejárhatóvá vált. A 34 méter magasan kialakított kilátóból a Nagyerdő lombkoronájára és a városra látunk rá, miközben a torony belsejében egymás mellett jelenik meg az ipari múlt és a mai használat. A H2O Galériában kortárs kiállítások és interaktív bemutatók váltják egymást, a terekben pedig koncertek, beszélgetések és egyetemi programok kapnak helyet.

A torony körül és belül ma már folyamatos az élet. Mászófal, tematikus séták, digitális tartalmak és családi programok kapcsolódnak hozzá, a kávézó és a fröccsterasz pedig arra „buzdít”, hogy ne csak felmenjünk szétnézni, hanem maradjunk is egy kicsit. A tér nyáron különösen aktív: a torony környéke gyakran alakul át koncerthelyszínné vagy találkozóponttá. Így válik ez az egykori ipari épület egyszerre kilátóvá, programhelyszínné és városi találkozóhellyé – olyan ponttá, ahol nemcsak megnézni érdemes valamit, hanem időt is tölteni.

A Szent István téren álló Szegedi Víztorony elsőre is feltűnik: arányaival és formájával régóta meghatározza a tér hangulatát. Az 1904-ben épült torony ma is működik, vagyis nemcsak emlék, hanem a város mindennapi működésének is része maradt.

Időnként megnyitják a látogatók előtt is, ilyenkor belülről is megnézhető. A belső térben egy kisebb kiállítás kapott helyet, ahol a Foucault-inga is látható – ez az a szerkezet, amely mozgásával a Föld forgását teszi érzékelhetővé.

A toronyban haladva nem egy klasszikus kiállítótérben járunk. A lépcsők, a szerkezet és a tér arányai folyamatosan emlékeztetnek arra, hogy az épület eredeti célja egészen más. Éppen ettől érdekes: miközben ma már látogatható, végig megőrzi azt a karaktert, ami miatt több mint száz éve a városkép emlékezetes része maradt.

A siófoki belváros közepén álló Siófoki Víztorony ma már inkább találkozási pont, mint egykori ipari létesítmény. Az 1912-ben, Gergely Jenő és Gut Árpád tervei alapján épült torony hosszú ideig a város vízellátását szolgálta, ma viszont teljesen más szerepet tölt be: kilátóként és kiállítótérként működik.

A belépés után panorámalifttel jutunk fel az egykori víztartály szintjeire. A három részre tagolt tér legalsó szintjén egy teljesen körbejárható kilátó vár, ahonnan tiszta időben a Balaton túlpartja, a Tihanyi-félsziget és a környező dombvidék is kirajzolódik. Innen fentről a város is más arcát mutatja: a kikötő, a partvonal és a belvárosi utcák szerkezete egyszerre válik láthatóvá.

A torony belsejében ma két kiállítás kap helyet. Az egyik Varga Imre szobrászművész életművét mutatja be, a másik Siófok múltját idézi fel helytörténeti anyagokon keresztül. Így a látogatás nemcsak kilátásról szól, hanem egy rövid visszatekintésről is arra, hogyan alakult a város története.

A Víztorony ma már természetes része egy balatoni napnak. Nem egy hosszú program, inkább egy megálló. Érdemes felmenni, körbenézni, majd visszatérni a város ritmusába – egy kicsit más nézőponttal.

A víztornyok új élete jól mutatja, hogyan alakul át a városok viszonya a saját múltjukhoz: egy város nemcsak előre halad, hanem időről időre visszanyúl ahhoz is, amit már majdnem elveszített. Ezek az épületek sokáig a háttérben működtek, ma viszont újra láthatóvá váltak – csak éppen más szerepben.

Amikor felmegyünk egy toronyba, nemcsak annyi történik, hogy magasabbról nézünk körbe. A város hirtelen átrendeződik: a megszokott utcák, terek és épületek más arányokat kapnak, és az is világosabb lesz, hogyan kapcsolódnak egymáshoz.

Talán ezért működnek ennyire jól ezek a helyek. Megtartják a múltjukat, és közben teret adnak valami újnak. Mi pedig felmegyünk, körbenézünk, és egy pillanatra máshogy látjuk ugyanazt a várost.