Szilvadzsungel a Szamos partján

Augusztus végén a szatmári falvakban éjjelente különös-édeskés illatot hoz a nyár végi szellő. Ilyenkor nagyon sok háznál, udvaron, fészerben rotyog-pöfög nagy üstökben a szilvalekvár. Ezeknek a házaknak az ablakai korán sötétülnek el, errefelé nincs fényes éjszakai élet, az utcák üresek, mindenki korán aludni tér: talán az az egyetlen történés, ha a kutyák ugatják a Holdat. Augusztus végén azonban ez megváltozik: elkezdődik a lekvárfőző szezon. És aki azt hiszi, hogy ez semmi különöset nem jelent, csupán gyümölcsfeldolgozást, az nagyon fog csodálkozni, ha olyan szerencse éri, hogy részese lehet egy ilyen szeánsznak. Ugyanis a lekvárfőzés itt egyszerre szükség, büszkeség és hagyomány.

Hivatalosan Penyigei szilvaként jegyezték be azt a szilvafajtát, amit a helyiek csak Nemtudom szilvának hívnak, és amiből a keleti végeken rengeteg terem. Mégsem lehet ezzel a gyümölccsel találkozni a gyümölcsösstandokon, nem jut el az ország más pontjaira: ami helyben terem, azt helyben fel is dolgozzák pálinkának vagy lekvárnak. Fő termőterülete Szatmár-Bereg. Magyarország legkeletibb sarka bővelkedik vizekben, folyókban. A folyók időnként kilépnek szokásos medrükből, és az árterüket agyagos, termékeny iszappal borítják. 

Már nem tudni, hogy magjaikat a madarak hullatták-e le ide, vagy a régi, elkorhadt fák gyökereiből sarjadtak új hajtásaik. A fák szabálytalan erdőséget alkotnak, innen a dzsungel elnevezés. Szilvafa bőségesen található a kertekben, a házak előtt, az utcán is.

A szatmári szilvalekvár teljesen organikus, sem miféle hozzáadott anyagot nem tartalmaz, mégis eltartható évekig. Magyarországon ez a legkülönlegesebb módszerrel, legtermészetesebb módon készült lekvár. A lekvárfőzés napján összejön a nagy család, a rokonok. A szilvát hosszú botokkal leverik a fáról a földre terített ponyvára. Majd válogatják és többször megmossák. A lekvárba csak az egészséges, szép szemek kerülhetnek – a többi a cefréshordóba kerül és pálinka lesz belőle. Majd előkerülnek a régi rézüstök a padlásról, agyaggal betapasztják és tüzet raknak alá, és kezdődik a szilvaszemek izzasztása. Miután megpuhul és levet ereszt a gyümölcs, egy szitán átdörzsölik, hogy a magját eltávolítsák. Majd folyamatosan a tűzön tartva és kavargatva sűrítik – egy teljes napig, megállás nélkül. A kavarást felváltva végzik a családtagok, a teljes folyamat eltarthat két napig, s ez alatt az idő alatt felváltva is alszanak egy-egy órát. Ilyenkor több generáció dolgozik együtt, alkalmat adva az idősebbeknek, hogy történeteket meséljenek a többieknek. Nem ritka a közös éneklés sem. Közben a ciberének nevezett szilvaléből lassan egyre sűrűbb, egyre sötétebb gyümölcskoncentrátum lesz. A lekvár víztartalmának elpárologtatása után a mennyiség is jelentősen csökken: öt kiló gyümölcs kerül az egy kilós üvegekbe, és semmi egyéb.

A kész lekvárt nagy, csak erre használt fateknőbe teszik, majd tiszta kendővel letakarva egy napig állni hagyják. Miután vékonyan bebőröződik és kihűl, hagyományosan cserépedénybe, avagy üvegekbe töltve, lefedve évekig megőrzi minőségét. Szatmár-Beregben sok helyi, tájjellegű ételhez, házi süteményhez használják fel: