Az ember, aki elhozta a Dunakanyarba a tüzet

Nemzetközi versenyek aranyérmei, újságcikkek, tévés megjelenések, személyes találkozások vagy éppen a mára legendássá vált Nagymarosi Csípős Fesztivál – olyan sok helyen futunk bele a tipikus logóba és a könnyen megjegyezhető névbe, hogy keveseknek jut eszébe, hogy a zseniális chiliszószok mögött nem egy jól menő vállalat, hanem egy lelkes házaspár áll.

Magyarországon évszázados múltja van a paprikatermesztésnek, ön is egyike volt azoknak, akik családi hagyományként vették át ezt a munkát?

Felnőttként, egy finnországi utazás során ismertem meg a chilit. Akkor jöttem rá, hogy mennyiben különbözik attól, amit odahaza csípős paprikaként megismertem. Mint szinte mindenki akkoriban, én is az ablakban nevelgetve, néhány tővel vágtam bele a kalandba, de a sikeres kezdet arra motivált, hogy évről-évre több palántát ültessek el. Nem születtem gazdacsaládba, sőt, nincs is szakirányú végzettségem – éveken át munka mellett foglalkoztam ezzel, hobbiként. Közbeszerzőként dolgoztam a vasútnál, de eljött a pont, amikor a kényelmes irodát felcseréltem a kockázatosabb vállalkozásra: évről évre több paprikám volt, egyre több szószt állítottunk elő. Választani kellett, hogy vagy komolyabban veszem és minden erőmet erre fordítom, vagy örökre csak játék marad.

A szívemre hallgattam, de az érzelmek mellett rengeteg energiát is tettem abba, hogy a Gabko Chili elismertté válhasson. Ehhez kellett az is, hogy a szakmai világbajnokságoknak tartott amerikai versenyekről több első helyet is sikerült elhoznom, de ezek mögött, vagy a londoni Great Taste Awards-on szerzett csillagok mögött rengeteg munka és folyamatos fejlesztés van. A termelőkonyha kiépítése, a nagymarosi ültetvényünk ápolása teljes embert kíván és még annál is többet – mindent a családdal csinálunk, de ennek megvannak a határai.

Az utóbbi hónapokban több izgalmas felkérés érkezett Ázsiából is, de ezek teljesítése egy új szintet kívánna tőlünk – a hazai piac is teljes erőbedobást követel, de a külföldi terjeszkedés még ennél is többet igényelne. Idehaza valóban egyre több a chilivel foglalkozó termelő, közülük sokan személyesen is bemutatkoznak a minden évben nyár végén megrendezett Nagymarosi Csípős Fesztiválon – olyankor a szokásos termelői piac is a kapszaicinről, a paprika csípős hatóanyagáról szól, de a város több étterme, cukrászdája és büféje is speciális, pikáns csemegéket kínál azon a napon. Sok magyar chilist meg lehet ismerni. Tény, hogy egyre többen vágnak bele, van, aki hobbiból, van, aki komoly üzleti tervekkel. Ismertek az országnak olyan régiói, ahol minden adott a sikerhez: Nagymaros nem tartozik ezek közé a tradicionális paprikás helyek közé, de mi hiszünk a Dunakanyarban!

Nem bírja mindenki egyformát a csípőset, így fontos, hogy több erősségben is kóstolni lehessen a szószokat: az ultraerőstől egészen a lágyabb keverékig minden kategóriában kínálunk valamit. A gyümölcsös és füstös ízek is jól harmonizálnak a chilivel, amelynek aromakomponensei szinte követelik, hogy kreatívan párosítsuk egyéb alapanyagokhoz. Jellemzően a világ legerősebb fajtáival, a Carolina Reaperrel, Trinidad Scorpion Morugával és Naga Jolokiával dolgozunk – ezek töményen is elérhetők azoknak, akik bírják, vagy csak százszázalékos tisztasággal szeretnék kiélvezni a természet adta ízeket. Ezekből sokszor elég csak egy fogpiszkálónyi a levesbe, hogy megmutassák, mire képesek fűszerként. A chiliben ugyanis nem csak a csípősség a lényeg: olyan ízzel és illattal ajándékozzák meg az ételeket, amelyre a hagyományos magyar fűszerpaprikák képtelenek. Nem véletlen, hogy egyre nő azok száma, akik nem tudják elképzelni a terített asztalt egy kis chili nélkül.