Vízen és szárazon: élet a szatmár-beregi malmokban

Ma a túristvándi vízimalomnak Pogány Károly a házigazdája. Mindent tud a malomról, a molnármesterségről, és a kíváncsi látogatóknak nagy kedvvel el is magyarázza a malom történetét és működését. Bár a malom ma is tudna őrölni, már csak májusban, a nemzetközi molnártalálkozók alkalmával indítják be, amit a vízimolnárok védőszentjének, Nepomuki Szent Jánosnak az ünnepén tartanak. Az épület mai formáját Mária Terézia korában, vagyis a 18. század közepén nyerte el, de a környék malmainak említése sokkal korábbi időkhöz kötődik: a település első malmáról 1181-es évszámmal már a középkorban megemlékeztek. Később a környék urainak, a Kölcsey-Kende családnak az irataiban bukkan fel a neve. Nem csoda, hiszen ez a terület ma is mezőgazdasági vidék, hatalmas szántókkal, gabonaföldekkel, legelőkkel. Egykor rengeteg helyen őröltek itt gabonát, kukoricát, és minden mást, melyet megadtak a földek. Mára csak pár hírmondó maradt, ami az egykori hagyományt és életmódot idézi.

Egy hatalmas, matuzsálem platán mögött bukkan fel a folyó, és rajta a fából készült épület, amelyet érdemes közelebbről is szemügyre venni, és nem csak a régi, érett, sötétbarna deszkák szépsége miatt. Ilyen mesteri ácsmunkával nem lehet gyakran találkozni. Az ajtón tábla lóg: a malom elvileg egész évben nyitva tart, de ajánlatos a megadott számon előre odaszólni, s Károly már érkezik is a kulccsal, a szintén muzeális, kék színű Simsonján. Lelkesen magyaráz, megmutatja a szitákat, a nyílást, amelybe belesöpörték az őrlés padlóra került maradékát – az Öreg-Túr halainak nagy örömére. Megemeli a bődületesen nehéz hengereket, mert itt nem kövek, hanem fémhengerek őrölték a gabonát, amelyből egyszerre tíz mázsával bírt el a malom, ebből liszt öt óra elteltével lett. Mindet nem vihette haza a gazda: a földszinten álló mérlegen lemázsálták a végeredményt, és a „báró részét”, azaz tíz százalékot elvettek belőle munkadíj gyanánt. Károly élvezetesen mesél, sőt, a különösen figyelmes hallgatók örömére előkerülhet a fiókjában rejtegetett „molnárcsepp”, azaz a szatmári szilvapálinka is.

Az épület felső szintjét erkély díszíti, teteje hagyományos, fazsindellyel fedett. A folyó és rajta a malom egy csipetnyi idill: minden évszakban elbűvölő látványt nyújt. Bár a lisztet már a boltban veszik, érdemes betérni a malom mögötti fogadóba, ahol kemencés kenyeret, bélest és egyéb hagyományos finomságokat is sütnek időnként. Maga a folyó is különlegesen szép: ha nincs időnk többnapos vízitúrára, akkor a közeli Vízimalom Kempingben egy-két órára is bérelhetünk kenukat.

Szatmár-Bereg ma is gazdag vizekben, de ez sokkal inkább így volt a folyók szabályozás előtt. Tarpa környékén hatalmas, a sűrű lomboktól nappal is átláthatatlan tölgyes állt. Nem véletlen, hogy a tarpai ácsok híresen népszerűek voltak mesteri munkáikról. A szalkai vásárba szekereken szállították a kisebb ácsmunkákat, helyben pedig mesteri csapolások, faragások, zsindelyes tetők, jellegzetes, „csókos kapuk” hirdették ügyességüket. A régi parasztházakat nem túl magas deszkakerítéssel vették körbe, egyedül a bejárat, a kapu volt magasabb, faragott oszlopú, zsindelyes tetejű. A leányt hazakísérő legény itt tudott csókot lopni anélkül, hogy bentről a háziak észrevették volna őket – innen az elnevezés. Bár Tarpa környékén is találhatunk folyókat, a falu kuruc lakossága a 19. században inkább szárazmalmot építtetett magának. Minden környékbeli faluban volt legalább egy szárazmalom– akkor is, ha vízimalom is működött a településen. Tarpán hat szárazmalom is állt, ma azonban már csak egy van; a Tokaji-féle szárazmalom. Az első látásra nem feltétlenül feltűnő épület előtt érdemes megállni: ma ez az Észak-Tiszántúl egyetlen fellelhető szárazmalma.

Az épület teljes egészében fából készült, az őrlés a malomházban történt. A gabonát egykor szekereken szállították ide, melyekből kifogták az állatokat, és a járószín hatalmas kerekeihez kötötték őket: körbe-körbe járva, erejük mozgatta a malom köveit. Tizenkét nagy tölgyfaoszlop tartja a kerengő sátor alakú tetejét, emlékeztetve minket az egykori tarpai tölgyesekre. Egy kört a munkára fogott lovak vagy ökrök – általában kettesével – egy perc alatt tettek meg. „Lónyúzónak”” is nevezték a tarpai malmot, lévén, hogy nem lehetett épp kellemes az állatok számára a terhelés, főleg, hogy az őrlés végeztével még haza is kellett fuvarozniuk a lisztet.

A szárazmalom a harmincas években befejezte a működését, az épület azonban nem néptelenedett el: bálokat, lakodalmakat tartottak a fazsindelyek alatt – de működött itt mozi is. A berendezéseket elhordták, a tönkrement, elkorhadt zsindelyekre bádogtető került, a kerengősátor oszlopai közti teret befalazták. A nyolcvanas években kezdtek hozzá a szakszerű értékmentéshez. A felújított, eredeti szépségében megtekinthető malom a helyreállítás után, 1981 decemberében újra búzalisztet őrölt. A malom ma is működik, ám csak muzeális őrléseket végeznek rajta, hiszen az ipari malmok idejében nem lenne kifizetődő gazdaságilag a folyamatos őrlés.