A borvidék, amit már mindenki elfelejtett. Vagy mégsem?

Ha fentről nézzük a Dunakanyart, azt mondanánk, az Isten is borászatra teremtette. Megvan mindene, ami a nagy szőlőtermelő vidékeknek, adottságai semmivel sem tűnnek rosszabbnak a dinamikusan fejlődő Wachaunál, vagy a Loire és a Rajna partján elterülő ültetvényeknél. Hogy miért nem lett legalább országos hírű az itteni bor? A válasz egyszerű: mert már se szőlőnk, se helyünk nincs hozzá. Ha végigsétálunk a folyó két oldalán elhelyezkedő falvakban, mindenhol pincéket látunk. Ide már a rómaiak is szőlőt telepítettek, és a művelést később sem hagyták abba a környékre települők: a 16. században több utazó és krónikás megemlíti a Dunakanyar finom borát. Amikor a 18. században svábokat hívtak az országba, közülük sokan folytatták az otthonról hozott és az itt is élő hagyományt. A folyó nem csak ideális klímát biztosított, hanem a szállításban is segédkezett, nem véletlen, hogy sok helyre eljutottak az itteni tételek: délre és nyugatra a vízen, míg északra, a mai Szlovákia irányába, Lengyelország felé lovaskocsikon utazott a szőlők megerjesztett leve. Az idillnek egy olyan vész vetett véget, amely letarolta egyész Európát: a filoxéra.

Az Amerikából származó kártevőt magyarul szőlőgyökértetűnek hívják – ahogy neve is elárulja, a szőlő gyökerén hoz létre gubacsszerű képződményeket, ezzel okozva a növény pusztulását. Ugyan a faj az országban először Délvidéken bukkant fel, de öt év alatt megjelent az ország északi részén is. Első magyarországi előfordulását 1875-ben a pancsovai távírdász főtiszt, Gerger Ede jelentette – ennek ellenére a hazai állomány nagyjából kétharmadát végezte ki a filoxéra. Igazi védekezés a drága szénkénegezés mellett sajnos nem volt, a pusztítás utáni a menekülést az jelentette, hogy rezisztens alanyokra nemes szőlővesszőket oltottak. A Dunakanyarban sok helyen felhagytak a műveléssel, a sváb gazdák a kevésbé rizikósnak tűnő gyümölcsfákat ültettek a szőlők helyére. Sajnos mostanra ezek nagy része is megsemmisült: az egykori aranyat érő kertek Kismaroson, Verőcén, Nagymaroson, Szentendrén és a többi településen ma már nagyrészt beépültek, nyaralók vagy lakóövezetek létesültek a helyükön. Ma már nem úgy gondolunk Vácra, mint egy szőlős városra, pedig a Püspöki Uradalmi Bérpince a határokon túl is népszerű volt, de sajnos sem ők, sem a város kisebb borászatai nem maradhattak talpon a kommunista hatalomátvétel után. A legizgalmasabb történet azonban mégsem az övék, hanem a nagymarosi pezsgőgyáré.

Ugye, milyen isteni lenne nagymarosi parton a helyi, évjáratos méthode traditionnelle-t pezsgőt kortyolgatni, amelynek jól strukturált, apró buborékjai méltóságteljesen szállnak felfele a karcsú pohárban? Sajnos az 1893-ban megnyílt üzemre már csak a több emeletes, félig felújított épület és az üresen álló óriási pince emlékeztet: dr. Ludwig Willibald pezsgőgyára az a piac jelentős szereplői közé tartozott. A huszadik századot ugyan a hagyományos, palackban érlelt magyar pezsgők csak a Törley Anna utcai történelmi pincéje révén élték túl, ennek ellenére izgalmas belegondolni, mennyivel szexibb lenne Nagymaros a saját pezsgőjével, micsoda turisztikai látványosságként működne, ha a városka történelmi pincéiben bor lenne a lomok helyett, s a domboldalakon szépen művelt szőlősök között sétálhatnánk a mostani összevissza nyaralóházak helyett.

Az 1700-a évek szentendrei szőlősgazdáinak mostanra az emléke is megkopott, de a közeli Dunabogdányban a viszontagságos évszázadok után ismét teremnek a helyi tájfajta, a bogdányi dinka tőkéi – amikor 1720 körül a svábok megérkeztek, ez a szőlő már zöldbe borította a domboldalt. Ugyan a filoxéra a Pilis lejtőiről ezt is kipusztította, de a Borgarázs Manufaktúrát vezető Tóth András a pécsi génbank megmaradt három tövét tovább szaporítva mostanra többszáz tő dinkát nevel szeretettel. Talán az ő segítségével a romantikus Kutyahegy és dunakanyari borok kultúrája is feltámadhat.