Csónakon a másvilágra

Nincs egyetlen feljegyzés sem a kezdetekről. A temető több mint ezer, egyedülállóan csónak alakú fejfájának eredete ma is találgatások és néprajzi kutatások tárgya. Egyszerűen nem létezik előképe, mintája. Vajon valami ősi szokást idéz, ami mindenhonnan kikopott már, és egyedül itt tartja magát? Van, aki ősmagyar elemeket vél felfedezni bennük. Mások úgy gondolják, a fejfákon található mintázat, a „csónakok” profilja a díszítőművészetben-ácsmintákban ma is használt „magyar bajusz” motívumot idézi. Másokat nem is csónakra, hanem fekete kendős, idős asszonyok profiljára emlékeztetnek.

Egy dolog biztos: ha ezeket az egymás mellett-mögött sorakozó, két méter magas, fekete fejfákat látjuk, biztosak lehetünk benne, hogy Szatmárcsekén vagyunk. Ez az egyetlen hely a világon, ahol ilyesmit találhatunk.

A sírkert Szatmárcseke református temetője, ma is ide kísérik utolsó útjára a rokonok az elhunytakat. Van olyan feltételezés, miszerint a közeli Tisza folyó áradásakor a falu magaslati pontján álló temetőbe csak csónakon tudták kivinni a halottakat, a folyó árterén átevezve. A temetés után eredetileg a csónakot állították jelölő fejfaként a sírra. Ismerve a szatmári parasztember józan eszét, nehezen lehet ezt elképzelni: a csónak nagy kincs volt: elkészítése nehéz, használata mindennapi. A megélhetéshez, közlekedéshez szükséges praktikus tárgyakat nagy becsben tartották, nehezen pótolták. Nem tudjuk, mert írásos nyoma nincs a temető keletkezésének. Annyi biztos, hogy 1776 óta használják, védettséget élvez, így egy-két kő síremléken kívül kizárólag a jellegzetes fejfák sorakozhatnak benne a mai napig. Legalább 1776 óta él a fejfák kiválasztásának, megmunkálásának hagyománya ebben a faluban. A tölgyfát Szatmárcseke lakói életükben jelölték meg, vágták ki és szárították a saját portájukon, hogy aztán a helyi ácsmester elkészítse-kifaragja számukra haláluk után. Ma Korpás István ácsmester végzi ezt, aki 1969-ben készítette ide az első fejfát. A temető kis utcájában lakik, mindennapi, megszokott látvány számára a temető, amibe 50 év alatt több mint 600 fejfát készített.

A fejfák mindegyikén olvasható egy pár soros, egyedi búcsúvers, és a szokásos adatokon túl azt is jelöli, hogy hány évet élt párosan, boldog házasságban. Meglepő módon Szatmárcsekén – legalábbis a fejfák tanúsága szerint – mindenkinek jól sikerült férjhez menni. Pista bácsi meséli, hogy egyetlen helybéli, idős nénivel beszélgetett csak, aki azt ígértette meg vele: az ő fejfájára nem írja majd rá a „boldog” szót. Az ácsmesternek akár a műhelyébe is benézhetünk, pár lépésre a temetőtől könnyen felismerjük a portát: az udvarán álló faragott kopjafa István mesterségének címere.

Ugyanitt található a „Kis Ház” nevű üzletük, ami a felelős turizmus mintapéldája: kizárólag a feleségével, Margóval készített, helybéli fafaragások, hímzések, lekvárok sorakoznak benne. A fejfák a hátsó udvarban készülnek, kézi bárddal faragja István a kemény tölgyet a megfelelő formára. Mikor ez készen van, a fejfa feliratát nem rajzolja elő, hanem egyből vési. A helyes betűméretet-arányokat bekötött szemmel is eltalálná. Jóleső látni azt a harmóniát és folytonosságot, ami az életüket jellemzi. És ezt akár az idegen is megtapasztalhatja, mert Pista és Margó bárkit behív, szívesen mesél vagy sétál ki a temetőbe megmutatni a legöregebb, legérdekesebb fejfákat.