Amrita Sérgil (vagy Sher-Gil, 1913. január 30. - 1941. december 5.) édesanyja, Gottesmann Marie-Antoinette a szerencse folytán került Pandzsábba: ha a Puccinitől operaéneklést tanuló, művészetkedvelő, tudós családból származó lány nem szegődik el a szikh maharadzsa családjához európai útjuk során társalkodónőnek, sosem jut el a legendás dél-ázsiai országba. A hollywoodi filmekbe illő történet természetesen tartogatott számára egy csavart: összetalálkozott Umrao Sérgillel, a fiatal tudóssal, a perzsa irodalom professzorával, Simlá rádzsájának a fiával. A fiatalok, ahogy az kell, egybekeltek, bár bőven adott feszültségre okot, hogy a rádzsa családja már leginkább csak külsőségekben őrizte az egykori jelentős vagyont.
Első lányuk, Amrita már Budapesten született, akárcsak egy évvel később húga, Indira is. Ha nem jön közbe az első világháború, talán az izgalmas történet sem nálunk folytatódik, de végül a család itt ragadt, majd a Gottesmannok vendégszeretetét élvezve eljutottak többek között Zebegénybe is – a falu örökre befészkelte magát Amrita szívébe.
„Delhi és London között Zebegény a világ közepe”– írta évekkel később, bizonyságaként annak, mennyire fontos szerepet töltött be életében a Dunakanyar.
A kultúra és a képzőművészet megkerülhetetlen volt a családban: nagybátyja, az indiántáborai révén szintén a régióhoz kötődő tudós, Baktay Ervin is remekül rajzolt, és a közeli rokonsághoz tartozott Gottesmann Alfréd huszárfőhadnagy is, aki korának egyik kiemelkedő festőtehetsége volt. Nem csoda, hogy Amrita ebben a közegben szintén a ceruzák és ecsetek felé fordult – amikor 1921-ben a család visszatért a Himalája lábához, nem hagyott fel a szárnypróbálgatással, sőt, még haza is postázott a rokonoknak egy-egy rajzlapot.
A család egysége többször veszélybe került. Marie-Antoinette évekig küzdött a depressziójával és szeretőket is tartott, de a család életét legjobban egy olasz szobrász bolygatta fel, akiért az anya még férjét is elhagyta és lányaival Firenzébe költözött. A románc nem tartott sokáig, a család később újra egyesült, Indiában. A képzőművészetet viszont nem engedték el: hogy a lányok fejlődése töretlen legyen, 1929-ben Párizsba költöztek, ahol Amrita az Académie de la Grande Chaumiére-ben tanult Lucien Simonnál, majd a híres zsáner- és portréfestő, Pierre Henri Vaillant szárnyai alatt. A nagykamasz lány felnőtt nőként viselkedett, de a kicsapongó szerelmi kalandok mellett eredeti célját is sikerrel teljesítette: 1933-ban a Lányok című képével bekerült a legendás Párizsi Szalonba (Grand Salon Paris) és övé lett a rangos kiállítási aranyérem is.
Úgy tűnik, a családot nem csak a művészet, hanem a viharos érzelmek sem kerülték el. Amikor Amrita nem Indiában volt, szívesen jött Magyarországra – a család és a rokonok rendszeresen Szepessy Lajosné Gottesmann Ella zebegényi házában jöttek össze. Az érzékeny, művelt lány természetesen itt is festett, több képén örökítette meg a dunakanyari táj szépségét. Sok időt töltött együtt unokatestvérével, a félig ír, félig magyar Egan Viktorral – a két fiatal a család tiltakozása ellenére egymásba szeretett. 1938-ban össze is házasodtak, majd Budapestre költöztek. Jól jött a távolság a szülőktől – a férj katonaorvosként Kiskunhalasra került, ahová Amrita követte. Kapcsolatuk a korabeli levelezések alapján nem volt hétköznapi. Mivel tisztában voltak a rokonházasság veszélyeivel, úgy döntöttek, nem vállalnak közös gyereket, de Amrita amúgy sem szeretett volna anyává válni. Egyedüli célja a művészi kiteljesedés volt. Emellett – férje beleegyezésével – anyjához hasonlóan folyamatosan tartott szeretőket, nőket és férfiakat is.
A második világháború fenyegetését érezve a házaspár úgy döntött, elhagyják az országot. India kézenfekvő választásnak bizonyult, ahol úgy tűnt, mindketten megtalálják számításaikat. Viktor felesége nagybátyjának gyárában lett üzemorvos, Amrita pedig festett, egyre inkább megtalálva azt a stílust, amivel a modern indiai képzőművészet egyik úttörője lett. Életműve ugyan izgalmas és sokrétű, de sajnos korántsem teljes. Viktor Egan saját rendelőt nyitott a pandzsábi Lahoréban. Felesége boldogan rendezte be új műtermét, hatalmas lelkesedéssel vágott bele az alkotásba. Közeledett az első önálló kiállítás megnyitójának a napja, amikor Amrita Sérgil hirtelen megbetegedett, kómába esett és 1941. december 5-én elhunyt. Testét a helyi szokások szerint másnap elégették, így nem derülhetett ki halálának valódi oka: egyes források szerint egy félresikerült, a férje által elvégzett (már sokadik) terhességmegszakításkor lépett fel műhiba, aminek a szövődményeibe halt bele. Távozásával a sokszínű család is végleg megroppant, többen Viktort vádolták szándékossággal, sőt mérgezéssel is. Apja belebetegedett a gyászba, édesanyját pedig végleg elragadta a depresszió, néhány évvel később főbe lőtte magát. A férj soha többé nem hagyta el Indiát – évekkel később újra megnősült, s a sors furcsa csavarjaként a lánya is festőművész lett.
Akik Zebegényben kutatják Amrita Sérgil emlékeit, gyakran kíváncsiak, melyik volt az a ház, melyik volt az az utca, ahol a művész dunakanyari látogatásaikor inspirálódott. A véletlenek összjátéka vagy a hely szelleme, nem tudni, de Szepessy és Gottesmann család egykori villája ma is csodálatos, kreatív műhely, ahol a Zebegényi Festészeti Iskola működik Fenyvesi Gábor és Csilléry Orsolya művészek vezetésével. Ha a falakon nem is találunk eredeti Amrita Sérgil festményeket – Indiában nemzeti kinccsé nyilvánították mindent, tilos kivinni az országból és dollármilliókért cserélnek gazdát – de a Zebegény és a Dunakanyar által sugárzott vizualitás és teremtő erő még mindig megérinti a látogatót.
