"Pálinkalandok" Békés megyében

Ákovita: egykor így nevezte a nép a pálinka elődjének számító égetett szeszeket. A szó az „aqua vitae”, vagyis az „élet vize” kifejezés elferdítéséből jött létre. A pálinkafőzés története régre nyúlik vissza: feltehetően a VIII. században az arabok fejlesztették ki a lepárlást, Európában, azon belül Itáliában a XI. végén végezhettek először ilyen műveletet.

Az első hazai, égetett szeszes italra vonatkozó utalás egy XVII. századi könyvben lelhető fel: ebből kiderül, hogy a XIV. század elején Károly Róbert király felesége, Erzsébet királyné rozmaringos aqua vitae-vel kezelte köszvényét (külsőleg és belsőleg egyaránt). A mai értelemben vett pálinkafőzés a XVIII. században terjedt el Magyarországon: eleink ekkor már előszeretettel főztek pálinkát szilvából, barackból, körtéből. Tehették, hiszen a Kárpát-medence éghajlata különösen kedvez a gyümölcstermesztésnek. De ne gondoljuk, hogy a pálinka mindig nemes nedű volt. A XIX. században a korántsem mindig magas minőségű gyümölcspárlatokat „a szegények kávéja” névvel illették, és bizony – főleg vidéken és a szegényebb néprétegek körében – a felnőttek mellett gyerekek is rendszeresen fogyasztották.

Innen szép nyerni, és a pálinkának a kétezres évek elején ez sikerült is. Ma már szigorú előírások szabályozzák, mit nevezhetünk egyáltalán így. Ezért aki most pálinkát rendel egy étteremben, vagy vásárol a boltban, biztos lehet afelől, hogy olyan italt kap, amelyben benne van a gyümölcs színe-java.

Erről meggyőződhetünk Gyulán is, ha ellátogatunk a város szélén lévő Gyulai Pálinkamanufaktúrába. A szépen kialakított kóstolóházban Fabulya Attila pálinka sommelier (bizony, ilyen is van!) és okleveles pálinkabíráló olyan lelkesültséggel és szakértelemmel beszél a manufaktúrához tartozó 17 hektáros terület gyümölcseiből, illetve a környék vadon termő növényeiből főtt párlataikról, hogy azonnal elfeledkezünk a pálinkával kapcsolatos előítéleteinkről. A manufaktúrában magánszemélyeket és csoportokat is szeretettel látnak, és miután a látogatók megtekintik a gyümölcsöst, valamint a korszerű főzdét, a kóstolóházban megismerkedhetnek a harmincöt fajta itt készített nedűvel. Közben a házigazda végigvezeti őket a gyulai pálinkafőzés háromszáz éves történetén. Az egykori megyeszékhelyen báró Harruckern János honosította meg ezt a tevékenységet – ugyanaz a nemes úr, akinek gyönyörű kastélyát a belvárosban, a Várfürdő szomszédságában láthatjuk.

Gyulától alig huszonöt kilométerre újabb pálinkakaland várja az utazót. Békésen az egykori zsinagógában alakította ki pálinkaházát a Békési Pálinkafőzde. A gyönyörűen felújított épület pincéjében helyet kapott egy pálinkatrezor, a földszinten mini bérfőzde, ahová a környékbeliek hordják a kifőzni való cefrét, míg az emeleten a fal mellett sorakozó, kis csappal ellátott üvegekben 88-féle desztillátum kelleti magát. Van itt a diótól a vadmeggyen át a barackig mindenféle íz, és természetesen a híres békési szilva sem hiányozhat a kínálatból: ezen a néven csak olyan pálinka árusítható, amely a húszezer lakosú kisváros harminc kilométeres körzetében termett gyümölcsből készült.

Békésről nagyjából negyedórát kell autóznunk ahhoz, hogy Békéscsabára jussunk, azon belül is a Kisrét tanyára. Itt található ma a térség egyik leghíresebb főzdéje, az Árpád, ahol megkóstolhatjuk többek között a cég díjnyertes piros vilmosát és lepotica szilváját, de olyan különlegességeket is, mint a mandarin- vagy a gyömbérpárlat. A családi vállalkozás egyik erőssége a barátságos hangulat: a látogatót beavatják a pálinkakészítés rejtelmeibe, és azt is elárulják, mely pálinkák mely ételekhez illenek. Akár itt, akár a gyulai manufaktúrában veszünk részt kóstolón, egyvalamire biztosan rádöbbenünk: hungarikumunk jóval összetettebb és nemesebb ital, mint hittük volna!