Az unalom miatt dobbantott Svájcból a guineai-magyar kecskesajt-készítő

Almáskereszttúr takaros zsáktelepülés, Szigetvártól nem messze. A falucskába érkezve az embernek valami azt súgja, itt fantasztikus élmények várnak rá. A falu szélén kezdődik Kaba Lamine és Simone varázslatos kis farmja, ahol tárt karokkal várják a betérő vendégeket. A bejárattól kicsit feljebb, a lankás domboldalban lett kialakítva egy féltetős szabadtéri közösségi tér, ami egybeolvad a panorámával. Itt zajlanak a falusi vendégasztalok, kóstolók, közösségi események, mi is itt ülünk le beszélgetni, miközben készülnek a konyhán a fenséges fogások. De bármennyire is magával ragadó a falusi romantika, nehéz elhinni, hogy valaki „unalomból” cseréli le a svájci jólétet egy darab eldugott, bozótos és megműveletlen magyar földre. Pedig így történt.

„Olyan korán megvolt mindenünk, hogy beleuntunk. Volt lakásunk, vezetői pozícióink: én szakácsként, Simone felszolgálóként tevékenykedett. De valahogy mindez kevésnek tűnt” – mondja Lamine, majd elmeséli, hogyan kezdték el szépen lassan építgetni a farmot. „A kecsketartás még csak tervben sem volt, tulajdonképpen a bozót miatt vettünk néhány állatot, a kezdetek kezdetén. Persze a kecske társas lény, ezért rögtön több lett, a felesleges tejjel pedig kezdeni kellett valamit.” Így születtek meg az első kecsketejes termékek, aminek rögtön híre ment a faluban. A Kaba farmon készül joghurt, kefir, krémsajt, és fő profilsajtuk, a rövid érlelésű félkemény nyári sajt. Néha készítenek érlelt sajtokat is, ha van annyi tej, de szokás szerint a vásárlók elkapkodják a termékeket, így nincs lehetőség hosszan érlelni. „A termék önmagát promótálta, az emberek jöttek és kérdezték, hogy lehet-e vásárolni még” – fogalmaz a férfi. Egészen addig eszükbe sem jutott, hogy erre akár egy vállalkozást is fel lehetne építeni. De ahogy a kereslet nőtt, úgy gyarapodott az állomány is, és Laminéknak egyre több állatunk lett. Jelenleg ötvenöt kecskéjük van, amelyek között van alpesi, búr, bajor barna, és núbiai kőszáli típus is. „Keverékek, amilyen én is vagyok” – mondja Lamine nevetve. A farmon élnek még disznók, birkák, tyúkok, cicák és terelőkutyák is, akik néha rendet tesznek a kreatív káoszban.

„Az lenne jó, ha ilyen vállalkozásból több lenne” – mondja a gunieai férfi, és körbemutat farmján. „Sok, kicsi. Számomra ez a fenntartható jövőkép, hogy a hasonlóan apró falvakban mindenki valami hasonlóval foglalkozik: kenyeret készít, sajtot, vagy hústermékeket, és van egy hely, ahol tud működni a falusi vendégasztal, ahol összeül a falu népe lakomázni” – osztja meg vízióit Lamine. Hozzáteszi, hogy bár erre nincs bizonyíték, de szerinte ahogy az embereknek, úgy az állatoknak és a növényeknek is rezgésük van. „Ha megtermeljük magunknak az élelmiszert, akkor a beleadott szeretet és gondoskodás érezhető lesz. Ha ilyen ételeket fogyasztunk, jobban fogunk rezegni. Ha belegondolunk, évtizedekkel ezelőtt a napi tevékenységek az étkezések, és az élelmiszer megtermelése köré rendszereződtek. Az étel volt a legfontosabb. Ma pedig mindebből már szinte semmi nem maradt, csak bedobunk valamit, hogy gyorsan letudjuk az evést, és már rohanunk is a következő feladatba. Semmit nem kapunk vissza a természet rezgéséből, márpedig a természettel való kapcsolata nélkül elvész az ember.” Lamine szerint ennek ára lesz, hacsak nem változtatunk. „Ez itt, ami nekünk van, mindenkinek megjárna. Egy darab föld, amit megművelhet, egy csipetnyi nyugalom és egy falat a természetből. Remélem, hogy egyre több embernek lesz bátorsága kiszakadni, ahogy mi is tettük” – zárja gondolatait Kaba Lamine, akivel még biztosan találkozni fogunk kihagyhatatlan almáskeresztúri gasztrokitérőjén.