Ahol képekbe rejtették az elmúlt 200 év történetét

Az ember ősidők óta vágyja, hogy kézzelfogható módon viszont láthassa önmagát, tárgyait, eseményeit. Hosszú ideig festőművészek, szobrászok élhettek – kisebb-nagyobb sikerrel – azzal a privilégiummal, hogy megörökítsenek pillanatokat és személyeket. Általában a társadalom felső rétegeinek felkérésére tették ezt, hisz „földi halandóról nem készült sem festmény, sem szobor. De a XIX. század elején már szélesebb társadalmi körökben is megjelent az az igény, hogy bárki emléke megjelenjen egy ábrázolás folytán. A szentimentális igényeket felváltotta a realizmusra való törekvés, és a fejlődés azt hozta, hogy a fény felhasználásával fényképek születtek. Innen elindult a technikai fejlődése ennek az új, modern műfajnak. Valójában nem kellett hozzá semmilyen extra tehetség, pusztán a képrögzítést és a képelőhívás vegyészeti trükkjeit kellett elsajátítani.

A fényképezőgép legősibb formáját már az arabok is használták i. sz. 900 körül. A fény optikai és kémiai hatását már ekkor kihasználták a camera obscura, azaz a sötét kamra segítségével. A kezdetleges XVII. századi eszközök pusztán fadobozból és üveglencséből álltak, aminek a használata a fotózásra váró modellek idegeit és ízületeit igen kikezdte, mivel az exponálás több percig is eltartott. Erre külön iparág fejlődött, nyak- és testmerevítők gyártására. Később a fejlődés erre fókuszált, hogy a záridő minél rövidebb legyen. 1887-ben született meg az első celluloid film. Sokáig a fotók csak fekete-fehér változatban tudtak elkészülni, egy átmeneti időszakban az élethűség kedvéért kézzel kiszínezett változatok is készültek. 1861-ben James Clerk Maxwell készítette el az első színes képet. A XX. századtól robbanásszerű fejlődés indult a fotózás és a filmezés területén.

A volt ortodox-zsinagóga felújított épületében őrzik Kecskeméten azt a több mint egy millió fotót magába foglaló gyűjteményt, amelynek legkorábbi darabja 1840-ből származik, és egészen napjainkig felöleli a fotózás történetét. A múzeum kitűnik abban, hogy az országban egyetlenként, kizárólag fotográfiák őrzésével, gyűjtésével, kiállításával és publikálásával foglalkozik. (Fennmaradását alapítványi formában tudja finanszírozni.) Gyűjteményében hazai és nemzetközi fotótörténeti emlékek egyaránt megtalálhatóak. Ezek tematizálása függ a kortól, műfajtól, irányzattól és a mennyiségtől is. Nyilván a magyar fotózás hagyatéka sokkal szélesebb repertoárral van jelen, mint a nemzetközié, viszont a múzeum próbál lehetőségeihez mérten minél több kiemelkedő külföldi művész képeiből is vásárolni, cserélni.

Az intézmény büszke az idegenföldre elszármazott magyar művészekre, és nem pusztán fotókat, hanem relikviákat is gyűjt. Jelentős anyaggal rendelkezik például André Kertésztől, Moholy-Nagy Lászlótól, Kepes Györgytől, Robert Capától, Cornell Capától, Paul Almásytól, Brassaïtól, Munkácsi Mártontól, Ata Kandotól, Pécsi Józseftől, Balogh Rudolftól, Escher Károlytól, Angelótól, Máté Olgától, s még félezernyi alkotótól. A kortársak közül pedig az összes jelentős alkotótól, így Féner Tamástól, Korniss Pétertől és Kerekes Gábortól is vannak fotói. A sok-sok éven át gyűjtött, vásárolt műalkotásokat méltóképpen és szakszerűen tárolják, klimatízált helységekben – ez főként a régi fotók esetében kiemelt fontosságú. Az intézmény rengeteg, a korai fotózáshoz szükséges autentikus eszközt is gyűjt és bemutat: fényképezőgépeket, objektíveket, fénymérőket, vakukat, vetítőket, laborfelszerelési tárgyakat, műtermi berendezéseket, relikviákat, érmeket, díjakat. Szinte felsorolni is nehéz azt a hatalmas mennyiségű gyűjteményt, amit egyedülálló módon megőrzött a látogatók számára a múzeum. Emellett a fotógyűjteményt nem csak tárlat formájában, hanem kiállítások és könyvkiadás keretében is propagálja, évente három-négy szakirodalmat gazdagító könyv születik így. Kiállításokat nem csak saját épületében, hanem külső helyszíneken, akár külföldön is szervez. Emellett kutatómunkában Az intézmény gyakran működik közre különböző tudományos- és kutatómunkákban.