Tujázás Debrecenben: történelmi és épített örökség

Debrecen városa valahogy mindig jól gazdálkodott a történelmi kataklizmákkal. Mohács után az addig másodlagos jelentőségű mezőváros – az ottomán uralom érdektelenségének köszönhetően – a kálvinista Rómává és iskolavárossá válhatott, Trianon pedig a leszűkített régió központjává emelte. Növekvő súlya és keleti fekvése kétszer is (1849-ben és 1945-ben) fővárossá tette.

Debrecenben a maradandóság lakik? – kérdezte egykoron Ady, és így lett Debrecen „a maradandóság városa”. Tény, hogy a parasztpolgári cívishagyományok nem éppen a forradalmi ötletek befogadásáról és a nyitottságról szóltak, de az utóbbi években ez minden szempontból megváltozni látszik. A folyamat kiegészül egy múltjára büszke, de tagadhatatlanul a nemzetközi értelemben vett nagyvárosok felé forduló, internacionális és multikulturális elmozdulással. Ebben egy mérföldkő volt a legnagyobb vidéki kortárs művészeti központ, a Modem Modern és Kortárs Művészeti Központ megnyitása. Aztán jött a sok külföldi egyetemista a világ minden tájáról, sokszínű kultúrával, nyelvekkel és komoly vásárlóerővel. Szaporodtak az ipari parkok és a külföldi menedzserek, hogy újfajta minőséggel, borválasztékkal és szolgáltatásokkal kelljen kiszolgálni őket. Megnyílt a nemzetközi reptér, hogy mára Tel-Avivtól Moszkváig kinyíljon a világ – persze a stewardess-ek megjelenése a borteraszokon sem tett rosszat a városképnek. Ma már megszokott jelenség, hogy a helyi fiatalok és a külföldi itt élők vegyes társaságban szórakoznak, ez a generáció már biztosan nem Ady köpönyegéből lépett elő. Bár hegy és folyó továbbra sem felesel egymásnak errefelé, de történelmi, kulturális és épített örökségével együtt Debrecen bízvást válhat egy több mint egymilló embert jelentő – országhatárok nélküli – térség központjává.

Debrecenben valaha sok villamosvonal volt, ezt a szocialista közlekedéspolitika redukálta egyre, de legalább az egyes számot meghagyta neki (később lett egy kettes is, de az turisztikailag elhanyagolható). Ez ma a város gerince és esszenciája, mely a Nagyállomástól a Nagyerdőig érint minden korszakot és lényeges színteret, szocreáltól szecesszióig, Bauhaustól kádárbarokkig, klasszicista kereskedőházaktól a kapitalista realista építményeken átívelően. Történelmi körjárat ez, nagyvárostól a faluig, erdőtől a húszemeletesig, famentesített belvárostól árnyas egyetemekig, betonplázától egyszintes cívisházakig és eklektikus villákig kőbe és épített örökségbe foglaltan vezet végig a Debrecen-univerzumon. Egy kör az egyes tujával a legjobb idegenvezető egy villamosjegy áráért. Bárhol leszállhatunk, találunk látnivalót.

A szocialista realizmus székesegyháza. Lőrésszerű nyílásai, oszlopcsarnoka, a leghíresebb debreceni építész, Sajó István ihlette posztgótikus kupolája az elliptikus rózsaablakokkal, a monumentális Derkovits murálokkal 20. századi katedrális-élmény nyújtanak. A város centrális erőterét jelentő Nagytemplomig pedig csak kapkodhatjuk a fejünket régmúlt korok stíluskavalkádján. A klasszicizmus építészeti korszaka egy tűzvésszel tört be Debrecenbe, 1802-ben leégett az akkori Nagytemplom és részben a Kollégium. Új épületek kellettek, az akkoriban trendi stílusban: szigorúan szabálykövető építmények, a kötelező kanárisárga színben.

Ezek évszázadokon át szegélyezték a marhahajtás miatt meghökkentően széles főutcát. A Nagypiacz, vagy Főpiacz-ként ismert allén épültek a város első emeletes házai. Olyan családoknak állítanak multikulturális emléket, mint a Podmaniczkyak, a Ricklök (leszármazottjuk, Mária Szabó Magda regényhőse), a derecskei jobbágyból fűszerkereskedővé vált Csanakok, Löfkovicsok, Kaszanyitzkyk. A romantika historizáló, keleties, bizáncias elemei a mór stílus emlékművén, a Csokonai Színházon érhetők tetten leginkább, mely így a pesti Vigadóba oltott zsinagóga hatását is keltheti. Impozáns nagyasszony a Kossuth utcán, természetesen kanárisárgában. A századforduló stlíluselemei a magyaros szecesszió egyik csúcstermékén a Megyeházán szemlézhetőek megfelelően, vörösben és fehérben, Zsolnay díszítésekkel és fegyveres hajdúkkal a homlokzatán. A részben Hajós Alfréd, első magyar olimpiai bajnokunk által tervezett, eklektikus Aranybika Hotel pedig a város egyik ikonja a főtéren. Az art deco-t, a Chicago-t és New Yorkot felépítő építészeti stílust Sajó István hozta el Debrecenbe Amerikából. Geometrikus, konstruktivista formavilágát egy kis futurizmussal beoltva a Csapó utca 6. szám alatt, Simonyi úti villákban és a sajnálatosan lepusztult Nagyerdei Stadionban fedezhetjük fel.

A város emblematikus épülete, a kálvinista Róma Szent Péter-bazilikája. A főhajó ingyen is megtekinthető, és ha szerencsénk van, épp gyakorol a kántor az orgonán. Ne hagyjuk ki a fizetős részt sem, de ne a lifttel, hanem a keskeny, régi falépcsőn menjünk. A padlástérből a kupolák látványát felülről, és a legszebb belvárosi látképet a két tornyot összekötő panorámajárdáról.

A város városiasságának eredete. Ült a padjaiban Csokonai, Kazinczy, Fazekas Mihály, Arany, Ady, Móricz, Szabó Lőrinc, Sarkadi Imre, de ide járt a Tisza-család és Horthy Miklós is. Kétszer is otthont adott második fővárosként országgyűlésnek, oratóriumában trónfosztották a Habsburgokat és üzentek hadat a náci Németországnak. Díszkönyvtára, mint a dublini Trinity-é, némi lelkiismeretfurdalásból eredő Csokonai-szobájában pedig pipáján kívül fuvolái is megtekinthetőek.

Nem a sztenderd várostörténeti unaloműzés, ellenben izgalmas halottkultuszi és temetkezéstörténeti időutazás a misztikus csillagos égbolt alatt. Valódi, CT-n elemzett múmiákkal, az egyiptomi, és szamurájrelikviákkal a japán gyűjteményből. De legfőképp az önmagában hátbavágó hatalmas vásznakkal, a Munkácsy-trilógiával.

Hívhatnánk a magyar Guggenheimnek. Az állandó gyűjtemény az egyik legfontosabb modern hazai kollekció, amit mindig kiegészít egy nagyon aktuális, nagyon merész időszaki tárlat a legmenőbb honi és világsztár képzőművészekkel, különös, interkulturális asszociációjú válogatásokkal, remekül kitalált konceptuális kiállításokkal. Fiatal pályakezdők és befutott kortárs klasszikusok egyaránt szerepelnek a 4600 négyzetméteren.

Debrecen zsidóságának a fele túlélte a holokausztot, és máig a legnagyobb hitközség a pesti után, de emlékfala a 6000 áldozat nevével így is megrendítő olvasmány. Felújítottan, világi és közösségi funkciókkal, a régi rituális fürdő (mikve) emlékeivel, elhagyáskori állapotában konzervált „vágoldával”. Egy elsüllyedt, és egy újjászületett világ találkozása.

A „legdebrecenibb” író hangulatos múzema megeleveníti azt a polgári miliőt, ami minden, gyakran önéletrajzi ihletésű, a női sorsokra különösen érzékeny regénye vonatkoztatási pontja. A helyszín pedig nem más, mint annak a Dóczy Gimnáziumnak az udvara, ahol valaha az írónő is érettségizett. Egy virtuális kút pedig bemutatja azokat a helyszíneket a városban, ahol összefuthattunk volna Szabó Magdával egykoron.