Helyszín címkék:
A kaliforniai életművész és a feledésbe merülő magyar textilművészet
Szabó Sára
Filmbe illő, ahogy a magyar textilművészettel találkoztál. Mesélj erről!
Pár évvel ezelőtt Közép-Európában roadtrippeltünk egy barátommal. A terv az volt, hogy Észak-Olaszországból, Magyarországon keresztül Bécsig autózunk, közben pedig felfedezünk, magunkba szívjuk a vidéki kultúrát, különös figyelmet fordítva az antik textilekre és a kézműves munkákra. Magyarországon kincsekre leltünk! Ekkor ismertem meg Dusánt, aki sofőrként kísérte végig utunkat, a kaland végeztével pedig megbíztam, hogy gyűjtsön nekem textileket. Ezzel le is tettem a Lineage Botanica alapjait. A roadtrip előtt sosem jártam Magyarországon, és nagyon keveset tudtam róla, ám azóta kiderítettem, hogy anyai ágon magyar vér is csörgedezik az ereimben.
A vállalkozás elindítása előtt kreatív igazgatóként dolgoztál egy amerikai cégnél, a művészet mindig is az életed része volt. Hogy találkoztatok?
Mindig is vonzott a szépség, a művészeti alkotások mögötti tartalom, mondanivaló. A kultúra és a művészet mélyen gyökerezik az emberiség történelmében, beleértve a materiális világon túli kapcsolatainkat is. Ezt már antropológus-hallgatóként is tapasztaltam. A korai expresszionizmustól kezdve a társadalmak mesterségeiken keresztül hoztak létre narratívákat. Ezek vizuális történetek, egyben emlékeztetők arra, hogy honnan jöttünk és mire vagyunk képesek. Kreatív igazgatóként rengeteget utaztam, kiváltképp Ázsiába, de a kézműves munkáknak mindig kitüntetett figyelmet szenteltem. Így szerettem bele Magyarországba is.
Hogy látod Magyarországot, és a kulturális örökségünket?
Szeretem a friss, helyi ételeket, a vidéken tapasztalható slow-üzemmódot, irigylem az ingyenes egészségügyi ellátást és oktatást. Jó hallani, hogy a magyarok több nyelven is meg tudnak szólalni. Szeretem Budapestet, az eszpresszót, a falusi múzeumokat, a magyar történelmet. Elképesztőnek tartom az alkotóerőt a magyar zenében, a festészetben, a táncművészetben, az építészetben, és csodálom a nemzeti örökséget övező büszkeséget és megbecsülést.
Van ebben az országban valami, ami egyszerre szép és ártatlan, ami nekünk, amerikaiak ismeretlen.
Küldetésed, hogy a marginalizált közösségek művészeit felkarolva éltesd a hagyományokon alapuló technikákat. Ez nekem inkább hangzik kultúrmissziónak, mint üzletnek. Az elejétől fogva ez volt a célod?
Igen, ez a projekt a kezdetektől fogva kultúrmisszió. Szeretnék minél több embernek változást hozni az életébe, elsősorban kis közösségekben élő nőkébe. Célom, hogy közös tervezéssel, gondolkodással és alkotással életben tartsam a tradíciókat, elsősorban a textilművészet keretein belül.
Kiemelkedő magyar mesteremberekkel dolgozol. Említenél néhányat?
A Nagynyárádi- illetve a Tolnai Kékfestő Műhellyel folyamatosan együttműködünk, projektmunkák keretében azonban még több művésszel dolgozunk. Velük igyekszünk hosszútávú üzleti (és baráti) kapcsolatot kialakítani. Cecília a mesterhímzőnk, de kooperálunk női tulajdonú varrodával is, és még több önálló varrónővel, akik nemcsak az őrült ötleteimet valósítják meg, de részt vesznek a közös gondolkodásban, tervezésben is.
Hímzés, kékfestés, szövés, varrás: mi lesz a sorsa szerinted ezeknek a lassan feledésbe merülő technikáknak? Veszünk egy hátraarcot, és felváltjuk a kommerszt fenntarthatóra?
A generációkon átívelő mesterségek nemcsak Magyarországon, világszerte kezdenek kikopni.
Az ember természettel való kapcsolata viszont elvész, ha kivonjuk az egyenletből a művészetet. Az egyik nem boldogul a másik nélkül.
Ha a mikroközösségek csak egy lépést tennének a fenntarthatóság felé, mindannyian jobban járnánk. A jövőt megjósolni nehéz, és bár vannak bíztató trendek, még rengeteg munka áll előttünk. Ebből szeretném én is kivenni a részem.
