Identitás és bor

Az utóbbi fél évszázadban társadalmi és politikai okokra visszavezethetően a Kárpát-medencében fellelhető természeti értékek, mezőgazdasági termékek és termények, az abból készülő élelmiszerek feldolgozásának, tartósításának és elkészítésének jellegzetes módozatai jórészt eltűntek. A még meglévő értékek felkutatása, számbavétele, nyilvántartása és megőrzése mindannyiunk feladata.

Nem könnyű kérdés. Az ország földtani és geográfiai elhelyezkedése lehetővé teszi szinte bármilyen bor elkészítését. Sokféle, de nagyon egyedi, és összetéveszthetetlenül magyar. A sokféleség kétoldalú érmének tekinthető. Egyrészt lehet egyfajta gazdagság forrása, másrészt képes arra is, hogy elpusztítsa az egyéniséget. Ezért olyan fontos a legjobb arányok elérése és megtartása a hagyományos és a haladó, a nemzetközi és a hazai között. Bizton állíthatjuk, hogy ez a sokszínűség fokozottan érvényes borászatunk elmúlt harminc évére.

A második világháború után a magyar mezőgazdaság az egyik legsötétebb hanyatlását szenvedte el. A tömegtermeléshez szükséges eszközök lassan előálltak, és a politikai hatalom érdekei gyorsan fölénybe kerültek a földrajzi és gazdasági megfontolásokkal szemben. Ezek jelentőségét az egypárti állam egyre inkább igyekezett tagadni. Ezeket a tendenciákat hűen tükrözték nemcsak az egyéni tragédiák, de a bortermelés fő mutatói is. Most a magyar bortermelés néhány olyan lépését gyűjtjük össze, amelyek képesek voltak elősegíteni boraink újbóli megjelenését a globális színtéren – különösen a terroirok lenyűgöző változatossága miatt. Az ország neves borászai tudatosan kezdték el újra kiaknázni ennek az áldott földnek a ragyogó lehetőségeit.

Borvidékeket, jó bortermő tájakat Magyarországon már a XVIII. századi feljegyzésekben emlegetnek. Az első borvidékbeosztás a XIX. század elején, 1833-ban készült el, Schams Ferenc tollából. Ő 14 borvidékről beszél, ez azonban akkoriban még nem jelentett jogi beosztást vagy eredetvédelmet. Újabb statisztikai felmérés alapján 1880-ban Keleti Károly határozta meg újból a borvidékeket. Ez a beosztás általában közigazgatási területhatárokkal egybeesően jelölt ki 33 borvidéket, nem különítve el egymástól a minőségi és az egyéb bortermő területeket, – bár a homoki szőlők vonatkozásában bevezeti a „kerti szőlők” kategóriát. A régi, Trianoni-békediktátum előtti Magyarország borvidékei igen számosak voltak. Egy 1893-as felmérésen alapulva a kereskedelemügyi magyar királyi miniszter 1897-benm szabályozta a hazai borvidékek elnevezését és kiterjedését. Az akkori huszonkét borvidék a Kárpát-medence egészét felölelte, hiszen a Monarchia idejét éltük. A jó hír az, hogy ez a fajta felosztás annak ellenére él és létezik, hogy a politikai határok jócskán megváltoztak azóta.

Persze a fejlődés, a divatok, a borfogyasztási szokások elemei ma teljesen mások, mint százötven évvel ezelőtt. De a hegyek, a vizek, a szőlőültetvények az emberrel – bízunk benne – hogy még maradnak. A bor mindenki számára elérhető, megkóstolható és hazavihető. Ennek elsősorban turisztikai jelentősége nagy – de a hazai fogyasztó is büszke lehet rá. Büszke, ha birtokolja, fogyasztja, még büszkébb, ha készítésében vagy akár csak kínálásában részt vehet. A Külügyminisztérium és a felkért szakértők feladata és célja a jövőben is az lesz, hogy ez a hagyomány ne törjön meg, sokkal inkább erősödjön.