Nehézipari központból néprajzi érdekesség: a borsodnádasdi molnárkalács története

Borsodnádasd a hegyek mély ölelésében húzódik: olyannyira, hogy csak a nap bizonyos óráiban süt be a völgybe a nap. A házak egy része szinte a hegyoldalra vagy a két tóra nyílik, lakói úgy ismerik az erdei gombákat és a szarvasbőgést, mint más a budapesti hatos villamos csilingelését. Az egyszerű kis falu élete akkor változott nagyot, amikor szenet találtak a környékén és bányát nyitottak – a bányához azonban bányászok is kellettek. Errefelé az emberek állatokat tartottak és faggatták azokat a földeket-legelőket, amit a hegyekből kikanyarítottak. Így nem maradt más hátra: a felvidéki bányavárosok környékéről csábítottak ide bányamérnököket és egyéb dolgozókat, majd később, 1864-ben a jó minőségű barnaszén miatt települt ide a sok ezer környékbelinek munkát adó kohászati üzem, a Lemezgyár.

A település közepén nem csak egy hatalmas ipari üzem nőtt ki a földből: az ide csábított, szakképzett városi munkaerő számára egész utcák, tiszti kaszinó, mozi, teniszpálya, étterem, könyvtár épült, két zenekar, színjátszókör alakult, gőzvonat zakatolt naponta többször keresztül a sínein, a telente befagyott tavak jegén pedig olyan korcsolyapályát gondozott egy bizonyos Neuwirth Miklós, hogy a városiak sírtak az irigységtől: pezsgett a művészeti- és sportélet. A Borsodnádasdot kettészelő sorompó két külön világot is szétválasztott: az egykori falumag paraszt- és módosgazda-házait az új betelepülők „kolóniáitól”. Míg az előzőekhez megművelt-felszántott-bevetett területek és istálló kapcsolódott, addig az utóbbihoz jellemzően virágoskert. Míg a faluban szövőszék állt a szobában, addig a telepen zongora. Az életmód- és értékrendbeli különbségek ellenére mindenkit összekötött a gyár, ahogy a munkavégzés helyét az itt élők nevezték.

Néhány évtizede különleges édességnek számított a házi készítésű molnárkalács. Hártyavékony, kerek vagy szivarszerűen feltekert ostya volt, melyet egyedileg mintázott „sütővason” készítettek, majd papírba csomagoltak, és nagyon óvatosan, hímes tojásként szállítottak. A kerek „vasakból” nem találni két egyformát: családi-egyedi hagyományokhoz kötődik vésett mintázatuk, mely a molnárkalácson is megjelenik. Létezik köztük virágos, feliratos, de még repülővel díszített is, jelezve, hogy a vas tulajdonosa messze földre eljutott. A sütővasak aztán a családon belül hagyományozódtak, akár a recept és a sütés tudománya is: a kész ostya roppanós, törékeny, szájban olvadó, leheletfinom és édes lett. Ráadásul egyedi, csak a családra jellemző. Lakodalmak és különleges alkalmak idején azonnal előkerültek a vasak, a nádasdi asszonyok pedig hiba és selejt nélkül ontották a rendkívül gyorsan fogyó finomságot, mellyel a legenda szerint egykor a molnárnék kínálták a malomban a gabonájuk őrlésére várakozó gazdákat.

Az ostyakészítés szokása Németországból vagy a Németalföldről ered, Magyarországon a reneszánsz időkig visszanyúlóan megtaláljuk a nyomait, de az is lehet, hogy egészen messziről és közvetlenül hozták magukkal a betelepített, felvidéki német ajkú és hagyományú cipszerek. Úgy tűnik, éneket tanítani Borsodnádasdon egyben helytörténész elhivatottsággal is jár. A molnárkalács készítésének hagyományát a helyi iskola egykori énektanára, dr. Nemcsik Pál kezdte feldolgozni, ő a hetvenes években 126 sütővasat talált. Később a mindkét pozíciót öröklő Sági Tibor vállalta, hogy megőrzi az utókornak az időközben kallódni kezdett, padlásokra-kamrákba került sütővasak és a lassan feledésbe merülő molnárkalács történetét. Tibor is messzebbről érkezett, és helyivé vált – akár az általa kutatott és képviselt téma. Újra megnyitotta a többedszer széthordott Helytörténeti Gyűjteményt, és könyvekben, cikkekben dolgozta fel a molnárkalács és a sütővasak hagyományát, mintázatát. De nem csak az elméleti munkának élt: a kissé feledésbe merült tradíció új lendületet kapott: előkerültek a régi receptek és izzásba hozták a sütővasakat: fesztivál szerveződött köréjük és az ország számos részén is bemutatkoztak, így a Szentendrei Skanzenben is.

A Lemezgyár nem csak megélhetést jelentett: az élet része volt. Bezárásával nem csak munka nélkül maradtak az emberek, de létük meghatározó eleme vált semmissé. A település közepén az egykor virágzó-nyüzsgő, állandóan épülő-terjeszkedő gyárból szinte csak elhagyott, szomorú romok maradtak – és az egykori jobb időkre való emlékezés. A valaha a gyárban „fusiban” készült sütővasak közül azonban nem csak a régiek kerültek megőrzésre: a nádasdiak ma már a helyi kisüzemben „nagyüzemben” is készítik a molnárkalácsot. Az egykori hagyomány közösséget, az üzem pedig munkahelyet teremt, és a molnárkalács visszaad valami fontosat a helyieknek: valós értéket, a múlt egy darabját képviseli. Mi pedig egyszerűen szeretjük, mert különleges. Főleg, ha a hozzá kapcsolódó történetet is ismerjük.