Égi csodáktól földi csodákig – Magyarország híres pusztájának, a Hortobágynak a felfedezése

A puszta sokak számára a múlt, a hagyományok és a „magyar szellem” szimbóluma. Valószínűleg akkor is ugyanígy nézett ki, amikor őseink meghódították a világnak ezt a részét. A hangzásvilág is hasonló lehetett: az egyik végén lovak taposták a földet, a másikon birkák bégettek, körülöttük ugató kutyák. Talán a pásztorok is énekeltek olyan énekeket, mint a maiak. A Hortobágy Európa legnagyobb összefüggő nyílt legelője, ahol egyedülálló állatok egész sora él. Ugyanakkor, valójában csak a külföldiek számára egyedülállóak. A magyarok számára a szürkemarha, a racka (egy különleges juhfajta) és a mangalica (göndör szőrű sertés) maga a hagyomány. Ahogy a magyaroknak ott van a puli, amely a nyájat tereli pásztorkutyaként, vagy a liba, amely a közkeletű felfogás ellenére korántsem buta, és az egyik legintelligensebb baromfi – ha ez egyáltalán számít a háziszárnyasok világában –, úgy a Hortobágy és amit képvisel, atavisztikus érzéseket ébreszt még a legkeményebb városi emberekben is. A térség növény- és állatvilágának közelebbi vizsgálatához érdemes elolvasni a biológiakönyvek apró betűs részét, hiszen a Festuca Pseudovina, a mocsári tüskefű vagy a szőrös tollfű mellett olyan kifejezéseket is találunk, mint a löszpusztafű és a lúdfű lúgos legelője. Talán egy kicsit könnyebb dolgunk van az állatokkal, hiszen egy nádi pacsirta, egy bölömbika vagy egy gyurgyalag (mind madarak) valamivel ismerősebbek. Ilyenek a darvak is: a darvak V alakú repülése rendkívüli dolog. Száz évvel ezelőtt ezek a madarak a Kárpát-medencében fészkeltek, de mostanra már csak itt láthatók, tavasszal és ősszel vonulnak – emlékezetes látvány, amiért érdemes hajnalban felkelni.

A Hortobágy „filmjét”, a szivárványszerű délibábot is sokan ismerik. Olyan, mint a szivárvány, amihez közeledve kiderül, hogy nincs ott semmi. Évekkel ezelőtt, Petőfi idejében, sokkal érdekesebb délibábok voltak, mintha a fák és a seprűs kútfők táncoltak volna a levegőben, akár fejjel lefelé is. Mindeközben, a karcsú, cölöpszerű gémeskutak voltak a mobiltelefonok a tanyák elszigetelt világában. Hermann Ottó tudós néprajzkutató egykor „pusztai távírónak” nevezte őket, mivel a pásztorok és juhászok a pózna elhelyezésével és ruhák rákötésével tudtak üzeneteket küldeni. Jelezték, ha eljött az ideje az öntözésnek, vagy a napszámosok ebédjének. Az útonállók is szemmel tartották az üzeneteket, hogy megtudják, van-e csendőr a fogadó közelében, ahogy a buja fiatal feleségek szeretői is, hogy otthon van-e a gazda – nincs új a nap alatt. Ha már az égboltnál tartunk: 2011-ben a Hortobágy felkerült egy neves nemzetközi listára: egyike lett a Magyarországon található három úgynevezett Csillagos Égbolt Parknak (erről bővebben itt írtunk).

A természet gyöngyszemei mellett az ember alkotta kincsek is figyelemre méltóak. Ami Párizsnak az Eiffel-torony, vagy Londonnak a Big Ben, az a Hortobágynak a Kilenclyukú híd. Korábban fahíd állt itt, és csak 1825-ben döntött úgy Debrecen városa, hogy kőhídra cseréli, a történelmi Magyarország leghosszabb közúti kőhídjával. Azonban nem tudatosult a tervezőkben, hogy túl nagy fába vágták a fejszéjüket. Úgy tűnt, hogy a híd el van átkozva, mert egyik baj követte a másikat, míg végül 6 év kemény munka után felavatták. A hosszú küzdelem mégsem volt hiábavaló; a híd stabilra épült, és nem törődött a viharos évszázadokkal, amelyek elhaladtak mellette. Azóta minden augusztusban megrendezik a híres Hídfesztivált, mely eredetileg szarvasmarhapiacnak indult, de mára turisztikai látványossággá vált, amely tömegeket vonz a hagyományos népi mesterségek hatalmas választékával. Aztán ott van a Hortobágyi Csárda közvetlenül a híd lábánál, amely három évszázada szórakoztatja a vendégeket. A fogadó hagyományosan arról volt híres, hogy az éhes vendégeknek pillanatok alatt meleg ételt szolgált fel. Ma már inkább a kint legelésző fajokból – a szürkemarhából, a racka juhból és a gyöngytyúkból – készült különlegességeire büszke.

A darvak (Grus grus) hortobágyi vonulása a magyar ősz egyik leglátványosabb jelensége, amikor több tízezer daru látható, amint a mezők fölött repülnek éjszakai pihenőhelyükre. A darvak mindig is a magyar kultúra megbecsült madarai voltak. A 16. századi írott történelem bizonyítja, hogy a darvakat háztartásokban is tartották. A csibéket hazavitték és felnevelték, majd háziállatként és őrszemként tartották őket: éber vezetők, és hangos kiáltásaik hasznosak voltak. A hagyomány szerint a magyaralföldi várak darucsoportokat tartottak a falak tetején, hogy még az éjszaka sötétjében is észrevegyék az ellenséget. A darvakat a piacokon árulták, és a húsukat is fogyasztották. A madarak csontjait különböző szerszámok és eszközök faragására használták fel. A darutollat nagy büszkeséggel viselték a pásztorok a kalapjukon. A darvak nem tűrik a zavarást, és elegendő táplálkozóhelyre is szükségük van, ezért különösen fontos megőrizni táplálkozó- és pihenőhelyeiket, ahol vonulásuk során erőt tudnak gyűjteni. Októbertől akár 70-80 ezer darumadár is összegyűlhet a Hortobágy térségében, majd november első hetében egyes csoportok megindulnak az Alföld déli része felé. Az időjárástól függően körülbelül 2 hónapig maradnak Magyarországon, hogy felkészüljenek az észak-afrikai, tunéziai és szudáni telelőhelyekre vezető további vándorútjukra. A magyar Alföld déli részén kisebb állományok télire is maradnak. Körülbelül 700-1000 példány pedig itt tölti az egész nyarat. A vonulásuk idején fesztivált szentelnek a darvaknak. Emellett a hortobágyi régió számos más népszerű rendezvénynek is otthont ad, amelyek közül sok kapcsolódik a pásztorokhoz és juhászokhoz. Vannak „behajtási” és „kihajtási” ünnepségek, amelyekre az ősz végén és a tavasz elején kerül sor. Az év folyamán több fesztivált is rendeznek, többek között a Pásztorfesztivált és Hortobágyi Nemzetközi Lovasnapokat. Ezek és még sok más felfedezésére érdemes egynapos kirándulást tervezni, és néhány hónap múlva visszatérni, hogy felfedezhessük e csodálatos vidék ezernyi arcát.