Holdbéli tájjá alakítják élőhelyüket a kormoránok

Az igen összetett ökológiai probléma feltérképezése előtt érdemes tisztába tenni, hogy mely állatokról is beszélünk pontosan. Megkülönböztetünk kis kárókatonát, és kárókatonát (továbbiakban kormorán), mindkét faj őshonos hazánkban. Míg az előbbi 45-55 centiméter és hazai költőállományát 600-800 pár alkotja, testvére jóval nagyobb, ahogy a probléma is, amit okoz. A jelenlegi becslések szerint 1500-2000 pár fészkel országunkban, a bajok viszont télen kezdődnek, amikor ehhez a létszámhoz hozzáadódik az északról érkező kóborló/vándorló állomány.  

Az 1960-70-es években a kormorán a kihalás szélén egyensúlyozott. A tengerparti kishalászok ádáz ellensége volt, a halállomány védelme érdekében pedig bármit megtettek az elűzése érdekében. A természetvédelmi mozgalmaknak köszönhetően azonban újra erőre kapott a szaporulat, a tengerparti halászat visszaszorulásával pedig a stigma is lekerült a fajról. Az igazán nagy gondot azonban a klímaváltozás okozza, aminek köszönhetően a madarak betörtek Európa belvizeire. Az enyhe telek miatt ugyanis nem fagynak be a tavak, folyószakaszok, ami az északi viharok elől menekülő ragadozónak terített asztalt jelent a „hidegebb” hónapokban. 

Ahogy a fák télre lehullajtják a lombkoronájukat, úgy a halak is „elteszik magukat télire”. A vízzel együtt lehűlnek, elveszítik a gyorsaságukat, rugalmasságukat, menekülőképességüket. Ezzel szemben a kormoránnak a téli hónapokban még többet kell ennie, hogy jobban tudja fűteni a testét. A tó mélyén elvermelt halaknak esélyük sincs meglógni, még erejük teljében is hátrányból indulnának: a kárókatona ugyanis iszonyatosan képzett, nagy étvágyú, kíméletlen vadászmadár. „A kormoránok olyanok, mint a farkasok: csapatban vadásznak, mindenki fogja, amit ér. A féktelen mészárlás közben csőrükkel sokkal több halat megsebesítenek, mint amennyit el tudnak fogyasztani” – mondja Lévai Ferenc, a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet szóvivője, majd hozzáteszi, hogy ez a madárfaj akár 40 méter mélységből is képes felhozni a védekezni képtelen, vermelt jószágokat, hogy meglegyen a napi egy kiló betevője.

Dr. Majer József biológus, a PTE nyugalmazott egyetemi tanára elmondja, hogy az elmúlt években bebizonyosodott, hogy ez a fajta pusztítás a hazai őshonos halállomány komoly ritkulásához vezet. Az Európában megdöbbentő mértékben elszaporodott madár kártétele azonban több összetevős, nemcsak a halaknak, de a fáknak is ártanak. A kormorán telepesen fészkel, egy területen 60-100 fős kolónia költ, maró hatású ürülékük pedig komoly károkat okoz egy-egy erdőrészben. Ezek a területek rendkívül látványosak, a lecsupaszított fák holdbéli táj érzését keltik. Magyarországon jellemzően a kis-Balatonnál, a Velencei-tónál, a Hortobágyon, és Drávaszabolcsnál ismert tömeges előfordulásuk. A helyzetet árnyalja, hogy a holt fára az élővilágnak szüksége van, ez jelenti rengeteg élőlény számára az élő- és táplálkozóhelyet.

Röviden: kompromisszum és összefogás. Kicsit hosszabban: több olyan módszer is létezik, amellyel hazánkban és Európa-szerte próbálkoznak a szakemberek. Vannak országok, ahol direkt táplálkozóterületet alakítanak ki a madaraknak, máshol a tóparton kifeszített zsinórral akadályozzák meg a leszállást. A horgásztársadalom azonban sokkal radikálisabban gondolkodik, szerintük elképzelhetetlen a jövő a kárókatonák irtása nélkül. Látszik, hogy a megoldás még messze van, kompromisszum nélkül talán soha nem találunk. Csak bízni tudunk benne, hogy ember és természet mihamarabb békére lel, aminek egyik faj sem látja komoly kárát.