Tujázás Miskolcon: Állomáson túl, Villanyrendőrön innen

Egy város, saját bejáratú hegyekkel, patakkal, várral, vasművel, belvárosi borospincékkel, jó hosszú villamosjárattal, villanyrendőrrel, Nemzeti Színházzal, Közép-Európa legnagyobb ikonosztázával, a Latabár-család kriptájával, pizzával, kávéval és világbékével. Ez bizony Miskolc, a sokat megélt város, melynek mélyen gyökerező urbánus hagyományai simán túlélték a válságos évtizedeket. A görög és zsidó kereskedők által meghonosított polgári attitűd megnyilvánul a barokk-klasszicista-szecessziós belvárosban és az avasi villákban, de legfőképp a város lelkében, a színészlegendáriumokat eredményező, első magyar nyelvű kőszínház tradíciójában. A hatalmas – máig legnagyobb hazai – teátrum épülete a centrális erőtér kultikus központja, a városiasság legfőbb szimbóluma, Miskolc szívcsakrája. A szocializmusnak nevezett, kudarcos modernizációs kísérlet persze a belvárosba is ledobta a neutronbombát, a szocreál kísértetek és a lepusztult belső udvarok kellően eklektikus építészeti és szociológiai skanzenné teszik a centrumot. A legnagyobb, pro és kontra is értelmezhető változás azonban a hámorok hagyományaira épülő vasmű – és ezáltal a Diósgyőrrel való egyesülés – gigaberuházása volt a háború után, hatalmas, a rákosibarokktól a kádárposztmodernig terjedő épületrengeteget és bennük sokáig a legnagyobb vidéki városi lakosságot létrehozó eredménnyel. Az ipari munkásság és a városi polgárság élete végül összeért, az urbánus szocializáció, a kultúra, és nem utolsósorban a keményrock vidéki fővárosává téve Miskolcot. Aztán jött a rendszerváltás, és összeomlott mindez. A gyár bezárt, az üzlethelyiségek eladók vagy kiadók lettek, a lakosság megcsappant, a belváros omladozott, Diósgyőrből pedig nagyjából egy focicsapat maradt. De a villamos járt tovább, a Tiszai pályaudvartól a diósgyőri várig rendületlenül, és a miskolci reneszánsz legjobb helyei csak néhány lépésre vannak a megállóktól.

Az első megállónk (az állomás felől indulva) egy korántsem feltűnő üzlet, az annál feltűnőbb gigapláza, a Szinvapark mellett. Szól a rádióból a „boldogság, gyere haza”, egy vevő épp az unokák számával megegyező, négy darab Resti típusú kakaós rolót kér. Magyar csokoládégyártók termékei – hirdeti a portálon a felirat, és ez legfőképp a közeli Szerencs legendás termékeire igaz. Táblákban törve, kimérve, méretes Szerencs felirattal csak itt kapni igazi „piros mogyoróst”, tej- és keserűcsoki kivitelben is (a gyártóhelyen kívül). És teljes választékban a Szerencsi mai összes csokoládéját, Figaro mandulás nugátkockát, híres magyar várakkal és rajzfilmállatokkal márkázott szeleteket, a háromba törhető, mogyorókrémmel töltött, egykoron Melódia névre hallgató nosztalgiabombát. A nagy gyár máig a Nestlé tulajdona, de „Pista bácsi” (Takács István), egykori üzemvezető a márkát, a receptúrákat és a szakembereket is kiprivatizálva, manufaktúrában gyártja az eredeti ízeket, a bolt tulaja, Kerekes Attiláné, Erika pedig lelkesen árulja azokat. A retro hangulat nem csak a szerencsi szortimentben őszinte: van kókusz- és mogyoróscsók, citromos és kakaós klasszik nápolyi is. No meg a szintén környékbeli (maklári) Stühmer termékei is kaphatók. A legfőbb és legnépszerűbb élvezet persze csakis szerencsi lehet, a hivatalos keresztségben mazsolahalom nevet kapott rumos mazsolás, tejcsokiban megforgatott, a helyi népnyelvben csak „görcs” névre hallgató fura szerzet, melynek a közvélekedés és Erika szerint is boldogságillata és -íze van.

A miskolci sétáló utcáról (Széchenyi utca) leginkább a kapualjakba nem szabad benézni, hacsak nem másodikvilágbéli, szocio-időutazó minőségünkben tesszük. Kivétel ez alól a Villanyrendőr névre hallgató kereszteződés és villamosmegálló melletti betérőben székelő, vállaltan szoba-konyhát vivő éttermecske passzázsa. A három kockás abroszos beltérben Szentpéteri „Szamóca” István tárja ki délután háromkor a tök üres (természetesen mélyfagyasztó nélküli) hűtő ajtaját, „mi az alapanyagokról vagyunk megjegyezhetőek” felkiáltással. Itt csak abból főznek, ami aznap beérkezik, és el is fog fogyni, legyen az gesztelyi mangalicából, aggteleki karszti angus marha-tenyészetből, vadból vagy éppen sajóveledi („a helyi Vecsés”) káposztájából. „A mai menü húsleves, közkívánatra angus marhából,…és ha már volt, csináltunk belőle egy vadast is, zsemlegombóccal, amiben a szósz rántás és habarásmentes, csak a zöldségek által van besűrítve. készítve. István és felesége, Marika ide vonultak vissza egy kalandos és gazdag élet után aktív nyugdíjba (Szentpéteri úr 16 évig volt például a Magyar Gyáriparosok Szövetségének alelnöke).

Csak át kell kelni a Villanyrendőrön, és a hatalmas színházépület oldalában ott is találjuk magunkat a város hagyományos bohémnegyedében, a Dérynéről elnevezett, egykoron a helyi zsidó polgárság által belakott utcájában. Teraszok, kocsmák, kávéházak egyre másra – megannyi emléke a színészlegendáknak és a helyi mondén életnek. Itt találjuk A Levest, 22 főre főre méretezett vendégtérrel (nyáron a terasszal még hússzal bővül), fehérre festett téglafalakkal, naponta változó étlappal, melyen – Nomen est omen – adott a névadáshoz illő öt leves. Jól megvan egymás mellett a kínai csípős tojásleves a csülkös babbal, és a cheddar sajtos brokkolikrém bundáskenyérrel. Jön ezekhez a Napi Meglepetés: egyik nap pak choi malaccsászár, aztán egy jó stefánia hagymás törtkrumplival, de bejátszik a thai, mexikói, levantei vagy épp a kreol konyha is. Működik a reggeli is croque madame-al, vagy a négytojásos Borsod Breakfast-tel. A borok szigorúan csak helyi bükki felhozatal lehetnek, Sándor Zsolt, a Gallay és Bűdi István pincészeteiből. A tulajok és séfek, Bárczi Tamás és Sami Róbert, együtt képezték tovább magukat önerőből, internetről, hogy mára övék legyen az ország egyik legjobb pho levese itt, a Villanyrendőr mellett.