Tujázás Miskolcon: a Szinva-terasz és helyek, amelyekért megéri gyalogolni

A város életében nagy változást hozott a 2014-es év, mikor is a hosszú település tengelyét a villamosvonallal párhuzamosan megadó, a nem messze, de már a Bükkben eredő Szinva patak a belvárosban a betonszarkofág alól előbújva, új időszámítást teremtett. Az addig csak a főutca mögötti, a csatornázás előtt „Kis Velencének” csúfolt, azután funkcionálisan ronda autóparkoló átadta a helyét egy minden nagyvárosban megirigyelhető bulinegyednek. Ez lett a Szinva-terasz, „miskolciasan” eklektikusan, klasszicistán, szecessziósan és szocreálosan, felújítva és lepusztulva hagyva, fényárban és félhomályban, csendesen és harsányan.

Nem volt még itt semmi, csak a Széchenyi utca üzleteinek hátsó bejárata, mikor a két jóbarát, Tóth Gábor és Koutis Dimitrios, a Magyarországra tanulni jött, és Miskolc-szerelmes lett görög fiatalember, sokat éjszakázva megelégelte, hogy „ez már zárva van”, „itt már nincs konyha”, „ez meg nem jó semmire”. Mentek fejben a fikciók, és egy hajnali, mámoros beszélgetés után Gábor kijelentette: „ne csak dumáljunk, csináljuk is meg, holnap keljünk fel, és nézzük meg, milyen kiadó üzlethelyiségek vannak”. A pillanatnyilag jó ötletnek tűnő, általában utólag megbánt szituációból mégis lett valami. A Szinva terasz egyik első helyeként megnyílt az eredeti, hátsóudvari, raktárhelyiséges, fakkos funkciót megszüntetve megőrző, különös dizájnú, a lokál és a lokális szavakkal bátran játszó Lokalista nevű intézmény. A minden műanyagot mellőző, leginkább fából és betonból építkező enteriőr egyszerre meghökkentően modern és retrográd. Csak a zsaluzatot is visszaadó, két tonnányi nyersbeton pultból is „kijött volna egy garázs, anyagban”, nem is találtak kőművest, aki elvállalta volna a száz évre tervezett munkát, csak Hernádnémetiben. A brutális anyagot ellenpontozza a színes, első blikkre tán nem egyértelmű, de tényleg a Lokalista kezdőbetűjét idéző, kubistán rózsaablakos térelválasztás. A bútorzat is retró, de a lámpák a legfontosabb üzenetek: egy leszerelt csepeli gyárból származnak, a helyiségben belógatva, a hatalmas terű, gazdagon festett, azulejo jelleggel csempézett mosdókban az egykori gépmegvilágító alkalmatosságokkal derítve. Minden romkocsmahangulat ellenére ez viszont nem az. Délelőtt kávézni jönnek ide a városi népek, délben menüzni, este pedig laza latin dzsesszt hallgatni, beszélgetni és egymás szemébe nézni.

Miskolc titkos kincse, az egykori görög (de tulajdonképp macedón vlach) kolónia hagyatéka a legnagyobb honi ortodox egyháztörténeti gyűjtemény gondozásában. A 16 méter magas, 93 ikont tartalmazó ikonosztáz tanulmányozásába megfárad a szemünk, ilyet Moszkvában is nehezen találunk, különösen barokk környezetben, ahol még ezért egy diszfunkcionális szószék is található a Nagy Katalin által adományozott, gyógyító erejűnek tartott ikon felett. II. József engedélyezte a templom felépítését, így akárcsak a zsinagógák, nehezen fellelhető, mivel nincs kijárata az utcára. Hogy ne kerüljük meg az egész komplexumot, keressük a piciny bejáratot a Deák tér felől. A hajdani kereskedők is a falak mentén laktak, itt születtek, és ide temetkeztek. Misztikus történelmi levegőt szippanthatunk be itt.

A belgák köztudomásúlag három dolgot adtak az emberiségnek: a csokit, a rósejbnit és a gofrit. Ez utóbbit Miskolcon nagyon komolyan veszik. A Gofrimban van mindenmentes kivitel, és forradalmi módon sós tésztájú változat is. A feltétek számosak és szabadon variálhatók. Az eperhab, csokifagyi, sós-karamella puding és társaik még nem ütnék át egy brüsszeli hagyományőrző egyesület ingerküszöbét, de a feketeteerdei sonkás, zöldfűszeres, rukkolás, balzsamecetes kombó valószínűleg hasonló riadalmat keltene, mint az első NDK-ás turista, aki baracklekvárral kérte a lángost a siófoki strandon egykoron.

Tulajdonképp söröző, sőt mi több az egyik legmenőbb és leginnovatívabb honi főzde. És nem csak sörkorcsolyákkal, tapasokkal, hanem rendes étlappal és kiváló konyhával dolgozik. Az ételek többsége tartalmaz valamiféle alkoholos összetevőt is, a sörben érlelt, barnasörben pácolt, búzasörös-fokhagymás szaft, sörös-hagymás pecsenyelé, viszkis borsmártás visszatérő elemek, a folyékony kenyér pedig, magánszorgalmúlag az asztalnál csapolhatóan, adottság. A beltér kiszámítottan modern, amit remekül ellenpontoz az üvegfal mögötti, steampunkos, látványsörfőzős panoráma. A belvárostól rövid sétányira, a panelvilág aljában találjuk.

Szokásosan kávézónak nevezett, igazából kocsma, vagyis kultromkocsma, ahol van fal kiállítani, színpad zenélni, hely beszélgetni. Klezmerre faggathatsz papot az aktuális, kényes egyházproblematikákról, nézhetsz dokufilmeket, vagy éppen retro diavetítést, társasozhatsz, sakkozhatsz, biliárdozhatsz, vagyis jó nagy nappalid lehet, ahova mindenki hazajön.

Miskolc újjáéledését jelzi, hogy lett egy kihívója a Végállomásnak, mégpedig a belvárosban. A minőség itt is adott, a filozófia és a poliszi hasonló: helyi csúcskonyhát csinálni helyi adottságokból, elsősorban helyieknek. Mufloncomb, bodzás pecsenyelé, nyúlpörkölt, kacsanyelv, tojásos nokedli, sztrapacska és knédli van hozzá. A dizájn minimál, skandináv egyszerűség és neobarokk tálaló a sarokban, a belső tér és a nyersköves terasz egyaránt a vállalt helyiérték és a fúziós multikulti, valamint a bisztrókonyha és a fine-dining határán billeget tudatosan.