Sokoldalú grófjaink

Gróf zsicsi és nagyvázsonyi Zichy Jenő, a nagy múltú Zichy-család sarja, a 19. század egyik jeles iparpolitikusa volt. Gróf Zichy Edmund, császári és királyi kamarás és Odelscalchi Paolina gyermekeként látta meg a napvilágot és kifinomult arisztokrata nevelésének köszönhetően magas szintű oktatásban részesült. A jogi egyetem után egyenes út vezette a politikai pályára, 1860-ban Fejér megye főszolgabírója volt, majd ezt követően jobban belevetette magát a közéletbe: három cikluson keresztül volt országgyűlési képviselő. Először a Deák-Párt emblematikus figurájaként volt jelen a parlamenti életben, majd 1870-től kilépett a pártjából és a Szabadelvű Párt, ezután a Függetlenségi és 48-as Párt színeiben politizált. Habár politikai jelenléte megkérdőjelezhetetlen volt, iparfejlesztő, közgazdasági és szociális fejlesztései sokkal maradandóbbnak bizonyultak, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy kortársaitól elnyerte az “iparbáró” elnevezést is. Nagy példaképe volt gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, az ő példájának köszönhetően gyakran utazott külföldre tanulmányutakra, ahonnan hazatérve csatornázási és vízépítészeti fejlesztések láttak napvilágot az Alföldön és az ország számos szegletében. A csatornázások mellett sokat tett az ipar és a dolgozók érdekében is: 1880-as röpiratában a hazai iparágak átalakításáról, a kiviteli ipar fejlesztéséről, új iparágak meghonosításáról, adókedvezményekről, ipartörvényekről értekezett. Az iparbáró rájött arra, hogy az ipar fejlesztéséhez elengedhetetlen a kiállítások szervezése, így 1979-ben megrendezte az egyik legjelentősebb ipari kiállítást Székesfehérváron, aminek megvalósításhoz a saját vagyonából jókora mennyiséget adományozott. A rendezvény két évig tartó szervezése kimagasló eredményt ért el, több ezren vettek részt és a város infrastrukturális fejlődését is eredményezte. Nagy jelentőségű újításai és befolyásából adódóan haláláig ő volt Országos Iparegyesület elnöke.

Nyitott személyiségéből fakadóan nemcsak az iparban tett jelentős cselekedetek – a magyarságtudat felkutatása és a kalandvágy egészen a Kaukázusig elrepítette. Saját költségén több expedíciót is indított a magyarság eredetének felkutatása érdekében. Zichy Jenő romantikus elgondolása a magyar őshazáról a kulturális nemzetépítés folyamatának részeként értelmezhető. A milleniumi év hazafias közhangulatot implikált, ami a melegágya volt a magyarságtörténeti teóriák megvitatásának – a gróf az expedíció során a magyarság származásának vitatott kérdéseit akarta tisztázni. A felfedezőutat – ahogyan a világkiállítások rendezését is – precízen és felkészülten eltervezve végezte: az út előtt számos antropológiai és etnográfiai szakirodalmat forgatott, és neves kutatókat kérdezett különféle elméletekről. Az expedíciókra a korszak legjelentősebb kutatóit is magával vitte, így a szakmai kollektíva olyan személyekből tevődött össze, mint Szádeczky-Kardoss Lajos történész, Wosinszky Mór régész, Bálint Gábor székely nyelvtudós, a keleti nyelvek tanára, és az örmény Csellingerián Jakab tolmács, író, majd Wuttke Károly müncheni festő is csatlakozott a kalandhoz. 1895 és 1898 között három expedíciót szervezett a Kaukázus különböző régióiba – a  harmadik expedíció, amely a magyarok vándorlásának feltételezett állomásait célozta meg, végül szakmai konfliktusokhoz vezetett, így Zichy Jenő a tudósok nyomására, a török-tatár eredet helyett a finnugor származást kutatta. Bár a szakma bizonyos szinten elítélte az expedíciók eredményeit, kétség sem fér ahhoz, hogy a hazahozott gazdag leletanyag jelentős tudományos értékkel bír. Zichy Jenőt hiába fűtötte a hazaszeretet, egész életében igazi világpolgár volt, utolsó éveiben Egyiptomban és a dél-tiroli Meranóban betegeskedett, egészen haláláig.

Nemes, de elsősorban vadász, utazó és író. Sárvár-felsővidéki gróf Széchenyi Zsigmond ugyan grófnak született, munkássága sokkal többre emelte őt: az ország egyik legkiemelkedőbb vadászaként tartják a mai napig számon. Édesapja Széchenyi Viktor, Fejér vármegye és Székesfehérvár szabad királyi város főispánja volt, aki címei mellett számos földbirtokon gazdálkodott – talán innen eredeztethető Széchenyi Zsigmond különös elkötelezettsége a természet iránt. Kalandos, ám de keserédes élete elég korán kezdődött: érettségi után besorozták katonának az első világháborúban, ami után beiratkozott a jogi egyetemre. Ám hiába várt olyan sokat a jogi tanulmányaira, egészen korán félbehagyta, inkább az élővilág és a természet tanulmányozását tűzte ki célul. A természet iránti kötődése olyan szintre emelkedett, hogy Cambridgeben és Oxfordban bővítette zoológiai ismereteit. A szakmai fejlődést követően hazatérve, a családi hagyományhoz hűen, a köröshegyi birtokon gazdálkodott. Egy angliai út során ismerkedett meg első feleségével, egy iparmágnás lányával, Stella Crowther kisasszonnyal, akitől megszületett a vadász egyetlen fia, Péter. A család Budára, egy Széchenyi-hegyi villába költözött. 

Jövedelmük folyamatosan nőtt, így Zsigmond számára az egzotikus vadászat nem csupán álom maradt: több tucat alkalommal járt Afrikában, aminek köszönhetően otthoni trófeagyűjteménye és vadászati szakkönyvtára egyre csak gyarapodott. A vadászati expedíciók során nemcsak az álltavilág nyűgözte el, hanem az afrikai kultúra is, annak minden szépségével és nyomorúságával együtt. Első vadászkönyve, a Csui!.., amit számos izgalmas, vadászati expedíciót feldolgozó kötet követett. Nagy szerelme a fekete kontinens maradt, de komoly trófeákat ejtett el Kanadában, és az indiai tigris vadászatokon is. A kalandos és lenyűgöző évek után sajnos nem várt fordulatok jöttek a gróf életében: a II. világháború kezdete után nem sokkal elvált tőle felesége, budai villája pedig nem élte túl Budapest ostromát, a háború elpusztította szinte az egész életművét. Elvesztette a családi biztonságot és vagyona elég tetemes részét, így munkát vállalt vadászati felügyelőként, majd később a Mezőgazdasági Múzeum muzeológusaként dolgozott. A Rákosi-korszakban nem úszta meg a kitelepítést sem, többedmagával egy tyúkólban élt.

Több évnyi megpróbáltatás után élete újra pozitív irányt vett: feleségül vette Hertelendy Margitot, akivel élete végéig együtt éltek, illetve újra ellátogatott a másik kedveséhez, a lenyűgöző Afrikához. A gyorsan változó kontinenst látva megírta Denatirált Afrika c. könyvét, amelyben leírja a modernizáció és a természet rapszodikus kapcsolatát. 1967-es haláláig még számos régi és új kötete jelenhetett meg. A 20. század tragikus történései sem tántorították el hazájától, egy híres anekdota is őrzi decens, mégis emberi humorát: amikor barátai kérdezték, hogy miért nem disszidált a Rákosi-éra idején, ő csak annyit felelt, “A Zsiga ment volna, de a Széchenyi nem engedte”. Életéről természetfilmes dokumentumfilm készült, amit 2019-ben mutattak be, ezzel emlékezve a gróf 120. éves születési évfordulójára.