Tujázás Miskolcon: Diósgyőr (nem, nem írtuk el)

Diósgyőr egy külön történelem, gépgyárastul, vasgyárastul, várastul, focicsapatostul, stadionostul. Az 1945-ben Miskolccal egyesített település lényege a Vasgyár volt, azaz a Lenin Kohászati Művek, az ipari hagyományok kihalásra ítélt dinoszaurusza, mely manapság szigorúan zárt rozsdaskanzen. Egykoron itt 18.000 ember dolgozott három műszakban, hogy a sikta után a főbejárattal szemben lévő kerthelyiségben szakrális csendben lehajtsa a felesét és a hozzá járó sörét. A város amúgy is hossztengelyi metszetű szerkezetét végigköveti a villamos, időturistaként szemlézhetjük róla az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek minden, finomnak nehezen mondható építészeti rezdülését, hogy aztán belefusson tekintetünk az ultramodern stadiont feledtető gótikus várromba. A városrész ugyanakkor a Bükk kapuja is, és minden szempontból ébredezik. Itt találjuk az erdei kisvasút egykori indítócsarnokában a Végállomást, aminek kedvéért önmagában megéri kitujázni egy jó vacsoráért, de a vár oldalában, hamisítatlan diósgyőri kocsmakörnyezetben fedezhetjük fel hazánk egyik legjelentősebb, de mindenképp legkülönösebb sörmanufaktúráját is.

Belépve a hamisítatlan, belvárosi felvágással semmiképp nem vádolható söntésbe, alig tűnik fel, hogy bizony tizenféle sörcsap van, három-négy az aktuális, korsós napi kínálathoz (pilsenit, meggyest és banánost mindig találunk), a többi a kreatív ízkombinációk literes kiszerelésű elviteléhez, vagy helyben italozáshoz. Az összes, felsorolhatatlanul és elképesztően egyedi összetétel, ananászos-lime-os, licsis, csilis, fekete berkenyés, birsalmás, gesztenyés, viszkis-búzás, késői szüretelésű szőlős és társaik viszont frissen és rendesen 5,5 százalékos alkoholtartalommal fogyaszthatóak. A vasgyári műszakváltáshoz illesztett vendégtérben a nyolc százalékos Kazamata névre hallgató slágerterméket – gyakorlatilag árpabort – viszont vörösboros pohárból illik inni. Két tippet adunk: az egyik az, hogy a várról lejövő kirándulás után kevés dolog esik jobban, mint egy szerelmi gyümölcsnek számító licsis sör, a másik, hogy bármelyiket is válasszuk, ne a palackozott, pasztörizált kivitelt akarjuk hazavinni, hanem a frissen csapoltat.

Ha valami ráfért már erre a városra, az egy rendes szálláshely. No meg egy újhullámos kávépörkölő. Nos, ez adatott meg a Gál család megvalósításában, és nem a belvárosban, hanem Diósgyőrön. A panelsor és a Bükk közé szorult, minimalistán maximalista helyen végre szuper szálláson foglalhatunk szobát, és a reggeli kávéval sem lesz gondunk. Bizonyítja ezt a nemzetközi rendszámtábla-felhozatal a diszkrét parkolóban és a menetrendszerűen gyalogosan, biciklisen vagy gépkocsisan, de helyből érkező vendégek folyama. Az utcafront a kávézóé, a teraszé, a Monokról való házisütiké, és a helyben pörkölt kávéké. A Ház kívülről tényleg egy norvég családi otthon benyomását kelti, el is üt a környezeti tényezők történelmi rögvalóságától. Viszont van vendégtér, ami lehetne akár Osloban is, világos, egyszerű, érthető és barátságos.

„Kutya bejöhet?” kérdésre „kutya bejöhet” a válasz. A szobák funkcionálisan skandinávok, és bár mindegyik más berendezésű, de az ízlés, a jó anyagválasztás, a farönk ágyak, a luxi fürdőszobák, és a csupasz villanykörte-dizájn visszatérő elemek. A tetőablakosokból a várra látni, a kétágyas, rusztikus egység a bontott téglájú oszlopos verandára, a hegyrenézőre keresztelt erkélyes, teraszos kvártély pedig a hatalmas, Otelló-szőlőlugasos, gyümölcsfás kertre nyílik. Maga A Ház eleve szinte passzív megoldás, minden ízében természetes és környezettudatos, napelemekkel, hőszivattyús klímával, elektromos robotfűnyíróval bezárólag. A környezet tüneményes, a szolgáltatás a helyzetből adódóan családias, csak éppen nem svédül, hanem magyarul szólnak hozzánk.