Kemencés kenyérsütés és gyógynövénytúra egy titkos tanyán, avagy önfenntartás zempléni módra

A Csonkás-tanyát valószínűleg akkor találjuk meg, ha tudjuk, mit keresünk, aligha hirdeti plakát vagy reklám. Az Aba nemzetség egykori fészke, a Regéci vár felé haladva, Mogyoróska határában egy hatalmas fa alatt hűsölő tehéncsorda mit megláthatunk. A tanya tulajdonosai szarvasmarha-tenyésztéssel foglalkoznak, így esélyes, hogy az állataikkal nézünk farkasszemet. A tanyát azonban nem igen látjuk, csak egy halvány felirat jelzi egy deszkakapu tetején, hogy jó helyen járunk. Az épületet lombos fák vigyázzák ott, ahol Némethné Egri Henrietta és családja él. Tudatos választás volt a részükről, hogy feladják városi életüket, hogy a lehető legtermészetesebb módon folytassák: legeltetéssel, kaszálással, gyümölcsfákkal, méhészkedéssel.

Természetvédelmi területen járunk, sehol egy szomszéd, csak a hatalmas kert és a tágas veranda, mely tele van a szezon adta kincsekkel üvegekbe zárva: lekvárral, szörpökkel, mézzel. De nem szükséges ezért bekopogtatni: az út mellett egy asztalra ki van téve szépen minden, egy becsületkassza társaságában. Sokszor előfordul, hogy a család a legelőn van, máshol dolgozik – mert munka mindig akad az állatok körül. Semmi probléma: az autók megállnak, kiválasztják, amire szükségük van és tisztességesen bedobják a pénzt a becsületkasszába – ami sokszor egész nap kint van az útszélen hagyott asztalon. Ez a bizalom és egyszerűség, ami a tanya lakóinak mindennapjait egyébként meghatározza.

Nem annyira könnyű pedig errefelé az élet: az északi területekről korábban lehúzódó farkasokat észleltek a környéken, melyek a Csonkás-tanya állatait is kinézték maguknak vacsorára. Tizedelték a falu birkáit és megkóstolták a szarvasmarhákat is. Így a szabad tartású állatokat a tanyára kellett költöztetni. Az állattenyésztés a család első számú tevékenysége, a méhészkedés, lekvárfőzés „csak” ennek az életnek a velejárója: itt nincs pazarlás, a felesleget lehet értékesíteni, a többi a család hétköznapi szükségleteit fedezi. Némethék sokféle módszert kipróbáltak, hogy távol tartsák állataiktól a ragadozókat, végül olyan török pásztorkutyákra tettek szert, melyek a keleti vidékeken legeltető félnomádok társai: nem csak nagyra nőnek, de híresen bátrak, ha farkasokkal kerülnek szembe. A melák kutyák „békeidőben” egyáltalán nem tűnnek vérszomjasnak, csendesen hűsölnek ők is a melegben.

Aki erre jár, aligha tévesztheti szem elől Regéc várát, mert akármelyik úton közlekedik, az előtte magasodik. A kissé gödrös aszfaltút egyenesen a várhoz vezet innen: impozáns látványt nyújt a dombtetőn. Vagyis hegy az inkább, jókora kaptatóval érünk a tetejére. Korábban szinte csak térdig érő romokból állt, de a 17. században a környék egyik legjelentősebb épülete volt. Itt élt a gyermek II. Rákóczi Ferenccel Zrínyi Ilona, aki kemény kézzel igazgatta a vár életét. Később tudatos rombolásnak esett áldozatul, és elég sokat kellett várni arra, hogy a helyreállító munkálatok láttassanak valamit a vár egykori nagyságából. Érdemes felfűzni várjáró körünkre – már csak az innen nyíló panoráma kedvéért is.

Pányokon, annak is egy köves útról nyíló gazdaságában járunk, amit, ha bottal ütnének, valószínűleg akkor se találnánk meg magunktól: Sándor gazda udvaráról elénk tárul a falu panorámája, a ház azonban intim módon rejtőzködik ott, ahol a domboldal véget ér.

Úgy hinnénk, Szabó Sándor és felesége, Erzsike mindig a 65 lakosú Pányokon élt – úgy ismerik a környéket, mintha világéletükben ezen a tájon jártak volna keresztül-kasul. Míg Sándor a kétszáz éves körtefáról mesél, szavaiban ott bujkál az alföldi ember hanghordozása, jellegzetes szavai. Gyanús is lesz, hogy kerül a végtelen horizonthoz szokott tekintetű, szabad lelkű Sándor a hegyek ölelésében megbúvó, aprócska faluba – mely éppúgy szerelem volt első látásra, mint az Erzsikével való találkozásuk. A házaspár a Hajdúságban élt. A hagyományokhoz erősen kötődő Erzsike nagyapja életmódját, egyszerűségét, önellátó gazdálkodását tartotta jó példának – azonban a vezetékes vizet és elektromos áramot nélkülöző tanyán amilyen szabadok és romantikusak, olyan kemények és kihívásosak is tudnak lenni a hétköznapok. A Szabó család ráébredt, hogy régi időket újraélni nem lehet, a múltból csak a parazsat érdemes elhozni, a hamut nem. Maguk mögött hagyták a családi birtokot és az ismert tájat, hogy a megszokottól eltérő környezetben, a Zemplénben találják meg azt, ami közös hitük alapja: a Természettel harmóniában működő, belső értékekre alapozó, önfenntartó életmódot, melyben mindketten őseik hagyományait éltetik tovább.

A Zemplénben hagyományosan még a csirkeólak is kőből épültek, ez a legelérhetőbb alapanyag. Szabóék azonban vályogházat szerettek volna. Egykori, hajdúsági tanyájuk talajából vetették a vályogtéglákat, amiből felépült az otthonuk. Kenyérsütésre érkezünk hozzájuk, aminek az a különlegessége, hogy beengednek a saját otthonukba, az étkezőjükben kezdünk a munkához. A teret formás búbos kemence uralja, melyben Sándor gazda már tüzet rakott. Saját készítésű levendulaszörppel, körtepálinkával kínálnak, olyan természetességgel, mintha régi barátokhoz kopogtunk volna be. A méretes dagasztóteknő kézzel szőtt vászonkendővel letakarva várja jobb sorsát: hamarosan neki is kezdünk a kovászkészítésnek, lisztszitálásnak. Hogy eközben se éhezzünk, Erzsike sajtjai és saját készítésű kencéi kerülnek az asztalra. A házi kenyér mellett kenyérlángos is készül, minden hozzávaló – a liszt és a só kivételével - a gazdaság saját terméke. El is csenünk szeletelés közben egy-egy karika füstölt kolbászt és darabka szalonnát.

Úgy tűnik, a közös munka, a dagasztás csak apropó, hogy megismerjük ennek a különleges családnak az életét és értékrendjét. Mélységesen tisztelik és becsben tartják azokat az ajándékokat, melyekkel a környezetük bőségesen jutalmazza őket. Napjaik körforgásszerűen illeszkednek a természet ritmusához: a munka az állatokról való gondoskodással kezdődik – és azzal is fejeződik be. Az udvarban a baromfi, birkák, kecskék mellett egy tehenet és borját is felügyeli Bátor, a nagy, fehér kuvasz. A gyümölcsfák és a kiskert szezonális termései mellett Erzsike az erdei gyógynövényeket is feldolgozza.

Nem csak a dagasztóteknőt örökölte Erzsike az édesanyjától: a tésztát is a tőle tanult mozdulatokkal dolgozza meg. Míg várjuk, hogy duplájára dagadjon, és sikertelenül hárítjuk az újabb adag üdvözlő italt, feltűnik, hogy Sándor gazdáéknál szinte minden egyedi: maguk építették a kemencét, fafaragó fiuk készítette a tornác díszítésének csodaszarvasát, nemezművész lányuk a falikárpitot. Gyermekeik közül a legkisebb, Rózsa él velük, aki szurdoktúrára, gyógynövényt gyűjteni kíséri a Pányokon hosszabban időző vendégeket. Mert a kenyérsütés bizony majdnem egy teljes napot igényel, és a tartalmas kóstolók, kedélyes beszélgetés után legszívesebben ott is éjszakáznánk.